Déry Attila: Budapest eklektikus épületszobrászata (Művészettörténet - műemlékvédelem 1 Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1991)

Bevezető - Az eklektikus épületszobrászat forrásai és stílusfejlődése

kitűzött céljaiból, - mint önértékelésből - és a kortársak várakozásaiból - amelyek Huszár Adolf, Stróbl Alajos vetélytársát látták benne -, következtethetünk. Az 1890-es évek táján a neoreneszász ízlésű eklektika tartalékai kimerültek. Ennek egyik oka az építészeti gesztusok lassú elkopása volt; az emberek megszokták, majd meg is unták a sok azonos nyelven beszélő épületet. Problémaként jelentkezett azonban, hogy közben az ekletikus építészet olyan kiválóan beleilleszkedett a magyar társadalomba, hogy felváltása rendkívül nehéz feladatnak tűnt. Az építészeti eklektika ugyanis lépést tartott a polgárosodás feudális elemekkel terhelt magyarországi folyamatával és formanyelvével alkalmas volt a differenciálódó társadalom üzeneteinek közvetítésére. Az építészet XLX. sz. végi fejlődésének másik problémája a szerkezeti fejlődés következtében létrejövő további arány és méretváltozások feldolgozása volt. A tovább növekvő fesztávok, a belmagasságok további növekedéséhez vezettek, amely a síkfödémek vastagságának növekedésével együtt -, a korábbi homlokzati arányok teljes „borulásával" járt. Mindezt tetézte a növekvő emeletszámból következő újabb architektónikus-kompozícionális probléma-csomag is. Az építészet, kompromisszumos megoldásként a - homlokzati - monumentalitás hordozására alkalmas barokk felé fordult; így megmaradhattak a társadalom elismert presztizs-értékeit hordozó görög-római-reneszánsz ihletésű tagozatok... olyan új arányrendszerben, amelyben a méretek eltúlzásásából eredő feszültség még elfogadható volt. A kompozíciós fegyelem lassan bomlott fel. Hauszmann Alajos látványosan neobarokk Kuria-épületét a New-York-palota és a Királyi Palota szecesszióba hajló architektúrája követte - más kérdés, hogy az „elhajlásokért" a mester munkatársai, például Györgyi Géza, felelős -; Korb Flóris és Giergl Kálmán egymás után következő épületei, lépésről lépésre távolodnak el a neoreneszánsztól, a barokk formáktól, hogy az Otto Wagner-i szecesszió és a rokokó keveréke, valamint a belga szecesszió utánzási kísérletei után, a modern, sajátos értelmezésével kísérletezzenek - miközben a velük lépést tartani nem tudó szakmai közvélemény, a Zeneakadémia oromzatának (történeti stílusokhoz képesti) aránytalanságát feszegette -; a Hültl Dezső által tervezett épületek homlokzatain a barokk már elemeire robban szét - egy tagozat, részlet, olykor önmagából kiforgatott értelmet kapott -; a neobarokkal kevert nemzetközi szecessziót egyéni stílusává fejlesztő Alpár Ignác pedig 1905-ben a Tőzsdepalota kapcsán - hogy a hatalmas főpárkány miatti kritikákat előre leszerelje, épületismertetésében mint példaképet, még II Cronacát és a firenzei Strozzipalotát emlegette -, tíz évvel később már aggály nélkül belekomponálta a Pesti Hazai Első Takarékpénztár (V. Váci u. 1-3.) felső emeleti ablaksorát az épület monumentális főpárkányának képszékébe... Az építészet e fejlődése magával hozta azt is, hogy a korábban pályájukat elkezdő tervezőknek - kinek-kinek a maga módján - kompromisszumot kellett kötnie korábbi ideái és a megváltozott társadalmi igények között. A neobarokkba a maga egyéni módján „átlendülő" építészek jellegzetes alakja Czigler Győző, vagy Quittner Zsigmond. Az építészeti neobarokk elterjedésével és bomlásával egy időben, a hangsúlyozóban neobarokk szemléletű, a Zumbusch-vezette mesteriskola körül tömörülő bécsi akadémiai szobrászképzés hatására a magyar szobrászat a XIX. sz. végén - XX. sz. elején maga is eme stílusirányzat felé felé fordult. Változást jelentett az épületdíszítő szobrászat felfogásában, hogy az egyre öntudatosabb váló polgárság igényelte is sikerei jel-