Déry Attila: Budapest eklektikus épületszobrászata (Művészettörténet - műemlékvédelem 1 Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1991)
Bevezető - Történeti áttekintés
Adolf, majd (liptóujvári) Stróbl Alajos és Zala György szerepeltek. A „társaság" különösen a biztos kezű, témáitól távolságot tartó, habos neobarokkot kedvelő Zalát „futtatta" - mert a korabeli társadalmi piramis csúcsán állók ízlésének megfelelő műveket alkotott és mert tudott társaságban „művész-módra" viselkedni. (A Milleneumi Emlékmű huszonhat szobra és tizennégy domborműve közül Zala tizenöt szobrot és az öszszes domborművet maga készítette. Mellette csak Senyéi Károly, Füredi Richárd, Margó Ede, Teles Ede, Kiss György és Köllő Miklós jutott szóhoz.) E körülmények között érthető a valóban tehetséges, de bohémságában devianciába hajló Donath Gyula mellőzése, aki jobb híján temetői és épületdíszítő szobrászként érvényesült. Érthető a jó képességű Marhenke Vilmos megfutamodása is a megmérettetés elől, előbb az épületszobrászatba, majd kerámia díszítőelemek gyárosságába. Az „alakos" szobrászok közül Brestyánszky Bélát egy mások árnyékában eloltott művészélet, Mayer Edét, Feszler Leó melletti másodkezessége, majd az elismertség hiánya, Szécsi Antalt, Szász Gyulát és Vasadi Ferencet az elismertség hiánya, önnön egzisztenciális problémáik, valamint - talán csak Szászt és Vasad it - technikai problémák vezettek az épületszobrászok táborába... Bezerédi pedig - dacára a többinél lényegesen jobb társadalmi hátterének -, láthatóan szándékosan maradt meg a jellemábrázoló készségének és szobrászi felkészültségének megfelelő portrészobrászatnál; kompozicionális gondjai korlátok közt tették csak lehetővé számára, hogy épületdíszítőszobrászati műveknél nagyobb igényű feladatokat vállaljon. Más „menekülési" lehetőség is létezett, igaz, keveseknek; a középszerű Lóránfi Antal és id. Mátray Lajos művész-tanárként biztosították egzisztenciájukat. Ez lett a sorsa Radnai Bélának is. A XIX. sz. végén feltűnő ifjabb szobrásznemzedék ellenben megélhetési gondjai ellenére sem kért ebből a szerepből. Míg Feszler, Brestyánszky, Donath és Szécsi, a maguk fiatalkorának normái szerint megengedhették maguknak, hogy épületszobrászok is legyenek, az 1890-es évekre felnőtt egy feltétlen művész-tudatos réteg, amely a hatalmas konkurrencia és tán alkotói egyéniségük hiánya miatt sem tudott érvényesülni, ám - a Parlament, a Kúria és a királyi palota anyagilag igen jelentős és egyben némi elismertséget is biztosító díszítőszobrászati megbízásai kivételével - nem engedett intakt művész-szerepéből. Köllő Miklós, Füredi Richárd, Kiss György, Strohoffer Béla, Jankovits Gyula, ifj. Mátray Lajos, Lantay Lajos, Tóth István, Keszler Adolf, Holló Barnabás, Fleischl Róbert, Haraszti-Hirsch József, Andrejka József, Damkó József, Lóránfi Antal képezte e nemzedék derékhadát. Valamennyiük életműve torzó; éppen a jelentős, nevüket megőrző alkotások lehetősége hiányzott. Köllő, Kiss és Füredi részvétele a Milleneumi emlék munkáiban, Holló és Damkó szobrai a piarista rendházban, a néhány emlékszobor, sovány vigasznak számíthattak, különösen ha tekintetbe vesszük a konvencionális felfogású Mayer Ybl-emlékszobrát, valamint Szécsi kevés leleménnyel megalkotott Baross Gábor-emlékét, amelyek önálló alkotásokként megőrizték e két szobrász nevét. A „mellőzött" szobrászok életpályája igen változatosan alakult; volt aki hamar meghalt, - Köllő Miklós -, volt aki hamar elitta az eszét - mint Szandház Ferenc veje, Keszler Adolf -, az ugyancsak a Szandház műhelyből jött Singer Antal ellenben panziót nyitott... Oberschreiberhauban (Ausztria). Ott is halt meg 1913-ban. Azok a szobrászok pedig, akik túlélték az első világháborút, a megváltozott körülmények között, - csonka ország, szűk piac -, nyomoroghattak. Hozzájárult a szakmai szétválás e folyamatához az a tény is, hogy a kiegyezés kori
