A történeti varos es vidéke (A 22. Országos Műemléki Konferencia Sopron, 2004)

Plenáris ülés - Meggyei Tamás: Hol ér véget a történeti város

MEGGYESI TAMÁS HOL ÉR VÉGET A TÖRTÉNETI VÁROS? Előadásomban igyekszem válaszolni a címben feltett kérdésre. Ez az igyekezetem azonban némi nehézségbe fog ütközni, mert nem vagyok biztos benne, hogy tudom: mit értsünk városon, mit jelent a „történelmi" jelző, és végül mi az, hogy „véget ér"? Ráadásul a kérdés nem úgy hangzik, hogy hogyan lehet lehatárolni a történeti várost, hanem hogy hol ér véget

1

. Vagyis a kérdés - akarva, akaratlan - különbséget tesz a lehatárolás és a véget érés között. Ezzel a látszólag apró jelentéstani résszel mindjárt vissza is fogok élni. Előtte azonban talán érdemes történetileg visszatekintve megállapítani, hogy már az ókori városok fejlődése is rendre túlcsordult a városfalakon, hiszen a nagy területigényű létesítményeket, a vágóhidat vagy a bőrcserző műhelyeket nem lehetett „belül" elhelyezni, mint ahogy az elegáns nyaralóknak is „sub űrbe" volt a helyük. Tudjuk azt is, hogy a középkori monostorok jelentős része a városon kívül fekvő temetők mellett, vagy egyenesen a névadó szent sírja fölött épültek, és váltak a későbbi városfejlődés új csíráivá. A egykori magyar kertes települések jellegzetes sajátossága volt a palánkkal körülvett belsőséget gyűrűszerűén körbevevő akolkertek övezete. Talán 20 éve láttam még csaknem épen Nagykőrös egykori akolkertes övezetét, amiről állítom, hogy „a" magyar kertvárost képviselhette volna. De önálló külső településrésznek számítottak a pincefalvak és a hegyközségek, mint ahogy a térség fontos elemeit alkották a kúriák és kastélyok is. Az agglomerációkban fekvő egykor önálló településeket pedig a nagyváros vagy bekebelezte, vagy alvó- és bolygóvárosi szerepre kárhoztatta, miközben terjengős új hétvégi- és üdülő településeket hozott létre. A mai szuburbanizációs tendenciák újra felfedezik ezeket a magokat, és az egykor fejlődési hullámvölgyben stagnáló, esetleg értékes táji adottságokkal rendelkező településeket az agyonfejlesztés veszélye fenyegeti. A „történelmi" falvak és városok tehát minden korban szerves életközösségben éltek környezetükkel. Ha nem is tudjuk pontosan megmondani, hogy ez a hatásterület meddig tartott, azt viszont igen, hogy az egykori városfalakon, sőt, adott esetben a közigazgatási határon is túlnyúlt. Mindezek alapján jogos, hogy ne településről, hanem inkább települési tájról beszéljünk, ami számos történelmi eredetű maggal rendelkezik. Ez a szemlélet felér egy paradigmaváltással, aminek eredményeképpen a városi, vagy inkább a települési táj léptékű rehabilitáció és a történeti városokra irányuló értékvédelem találkozhat. A fentiek mellett nem megkerülni, hanem csak pontosítani szeretném a kérést, hogy t.i. „hol érnek véget" a policentrikus települési tájak értékes történelmi örökséget képviselő magjai, és hogy mi a helyzet a „köztes"