Építészet és műemlékvédelem a XX. században (A 21. Országos Műemléki Konferencia Szeged, 2001)
„C" SZEKCIÓ: A műemléki elvek változása a XX. században - MEZŐS TAMÁS: REKONSTRUKCIÓ ÉS/VAGY HITELESSÉG
a korábban említett Siklós, vagy testvér erőssége Szigetvár is. Ugyanilyen sorsra jutottak kis népi lakóházak, kúriák, kastélyok, sőt templomok is, havaiamilyen oknál fogva megszűnt az a szándék, amely biztosította fennmaradásukat, használatukat, továbbélésüket. Országszerte hány templomrom helyreállítására került sor csak az utóbbi két esztendőben? Tudjuk, hogy ezeknek a romoknak a fennmaradása gondoskodó figyelem nélkül reménytelen. Rendszeres használatukra az őket létrehozó közösség pusztulása miatt - eltűnt a falu, amely körülvette az egyházat - vagy azért, mert nem akarta a közösség a pusztulás után újraépíteni, nincs remény. Esetről esetre, egy-egy ünnep alkalmából lehet ünnepségeket tartani romló falaik között, mint pl. Hévízgyörkön, Soltszentimrén, Nyíradonyban, stb. De rendszeresen már nem használják ezeket, sőt talán a látogatók száma is elenyésző marad. Egyetlen mondattal a pusztulás okai úgy jellemezhetők, hogy az épület erkölcsi értelemben elvesztette egyik fontos tulajdonságát, a használhatóságát, és emiatt - bár nem rombolták le -, az épületet létrehozó közösségnek nem fűződött érdeke fenntartásához. Ez lehet természeti katasztrófa, háborús pusztítás, amint azt a török háborúk során elpusztult bármelyik kis középkori templom története példázza. A kihalt falu a zivataros évszázadok elmúltával nem kelt új életre, egyházának is a lassú pusztulás lett a sorsa. A zsámbéki premontrei prépostsági templom sorsa hasonló, de mégis más. A XV. század közepe után indult pusztulásnak a templom, kolostora és maga a település is elnéptelenedett. A falut a XVIII. században újra betelepítették, de a közösség nem állította helyre a faluhoz tartozó, a falu szélén álló egyházát, hanem egy új, barokk stílusú templom építésébe kezdtek. Vagyis bármennyire is fontos a magyar építészettörténet szempontjából maga a templom, a közösség számára nem bizonyult használhatónak, erkölcsi értelemben értékét veszítette. Meggyőződésem, hogy a történelem ítéletének megváltoztatásához nincs jogunk. Nem bírálhatjuk felül azt a több évszázados döntést, amelyet a Krakkói Karta az egész közösség önazonosságára nézve kivételes társadalmi vagy kulturális motivációként definiál. Téves tehát az a felfogás, amely az évszázadok óta pusztuló, erkölcsi értelemben értéküket vesztett emlékeknek az újra felépítésével akarja biztosítani a rom fennmaradását. Téves abból a szempontból is, hogy egy olyan beavatkozást ösztönöz, amely a rom környezetének, a történetileg kialakult táj arculatának is a megváltoztatását eredményezné. Mivé lenne a Rajna völgye a folyó menti várak rekonstrukciója után, vagy a skóciai felföld tájképi értékeivel, ha rekonstruálnák az évszázadok óta romos középkori várakat? Ebből a megfontolásból kiindulva tartom elhibázottnak azt a szándékot, amely esetleg 11 vár teljes vagy részleges kiépítését irányozza elő. Bizonyos szempontból már Szigliget és a visegrádi fellegvár modern kori kiépítettségének mértéke is túljutott azon a határon, amit még elfogadhatónak lehet tartani. Az az argumentum pedig, amelyik a történeti múlt jeles emlékhelyeinek megismertetésével indokolja a romos várak kiépítésének a szándékát, mindaddig hamis, amíg igen rossz állapotban ugyan, de
