Építészet és műemlékvédelem a XX. században (A 21. Országos Műemléki Konferencia Szeged, 2001)

PLENÁRIS ÜLÉS - LŐVEI PÁL: XX. SZÁZADI ÉPÜLETEK MŰEMLÉKVÉDELMI PROBLÉMÁI

LŐVEI PÁL XX. SZÁZADI ÉPÜLETEK MŰEMLÉKVÉDELMI PROBLÉMÁI Magyarországon a XX. század emlékeinek műemlékvédelme az 1970-es évek közepén Budapesten kezdődött. A jegyzék akkori bővítése tette lehetővé a szecesszió, a magyaros törekvések, a korai és a klasszikus modern építészet legfontosabb fővárosi emlékeinek műemléki védelem alá helyezését - a legfiatalabb műemlék az 1948-1949-ben Nyíri István tervei szerint épült buszpályaudvar lett. A későbbiekben „Az utolsó száz év műemlékei" programja és vizsgálatai keretében, de más egyedi kezdeményezésekre is lépésről-lépésre növekedett a védett XX. századi épületek száma, közöttük már vidéki emlékek is akadtak, de újra és újra bírálat érte a tempó lassúságát, jelentős építészek és fontos épületek, épülettípusok kimaradását már a vizsgálatok folyamatából is. Az időbeli határok eltolása, az ötvenes, hatvanas évek emlékei gyors pusztulásának sürgető problémái, egyben a korábbi évtizedek emlékeinek ugyancsak erős fenyegetettsége, a listában való alulreprezentáltsága az elmúlt évtized utolsó éveiben gyorsított anyaggyűjtésre és listakészítésre sarkallta az OMvH munkatársait. 2000 áprilisában nyílt meg és öt hónapon át volt látogatható „A műemlékvédelem táguló körei" című kiállítás. Ez a bemutató a hozzá tartozó katalógussal együtt igyekezett részletes képet adni arról, milyen irányokban tartják fontosnak a műemlékes szakemberek a védettségi lista bővítését. Úgy tűnik, a felvázolt főbb épülettípus-csoportok nagyjából valóban lefedik az emlékanyag túlnyomó részét, egyedül a XX. század hadi építményeinek kimaradását kifogásolta jogosan egyik bírálónk. Mindez nem jelenti azonban azt, hogy megnyugodhatunk, mert a pusztulás-pusztítás nem is olyan gyors és nem is olyan vészes, hiszen minden épülettípusból akad még valamink. Egyre biztosabbnak látszik például, hogy az ötvenes-hatvanas évek egykor néhány érdekes betontetős megoldást felmutató benzinkútjainak egyike sem maradt fenn, és a magyarországi motorizáció ilyesfajta emlékeiből legfeljebb néhány kútoszlop marad csak az utókorra a Közlekedési Múzeum gyűjteményében. Tőlünk nyugatra eredetileg is jóval több efféle építményt emeltek, korábban is ébredtek a műemlékesek, így ma már az ő ügyességükön múlik a mi építészeti múltunk egy szeletének, illetve emlékének a fennmaradása is. Az efféle műemléki „internacionalizmus"-nak más példája is említhető. A Magyarország nyugati határain felépült vasfüggöny, a határzár technikai-anyagi emlékei mára legfeljebb az emlékgyűjtők hitelesített drótdarabkáiban élnek, és egy szakaszának skanzenszerű újjáépítéséről - hűlt helyének