Építészet és műemlékvédelem a XX. században (A 21. Országos Műemléki Konferencia Szeged, 2001)

PLENÁRIS ÜLÉS - ARNÓTH ÁDÁM: A XX. SZÁZADI MAGYAR MŰEMLÉKHELYREÁLLÍTÁSOK NÉHÁNY SAJÁTOSSÁGA

értékelték a korábbi maradványokat. A korszakok így egymásra rétegződtek, s így a műemléki értékek jő része töredékesen és rejtetten maradt ránk. Ezért a helyreállításokkor igen nagy szerep hárul egyrészt a kutatóra, aki nemcsak korszakokat regisztrál, hanem értékeket tár fel; másrészt a tervezőre, aki nemcsak állagot biztosít, vagy új funkciót helyez el, hanem kiegészítéseket is tervez a bemutatás, értelmezés érdekében. A kiegészítéseknek figyelembe kell vennie a meglévő részt, el kell válnia tőle, de harmonizálnia kell vele, egyúttal méretének, jellegének összhangban kell lennie az elpusztult részről való tudásunkkal. Mindezek miatt Magyarországon a műemlékhelyreállítások a kortárs építészet részeivé váltak, sokkal inkább, mint a világ más részein. A hazai műemlékhelyreállítások e gyakorlata méltán aratott sikereket idehaza és külföldön egyaránt. A kritika hangja a 80-as évektől erősödött meg. Az építészet útkeresése, pluralizálódása, a változó ízlés és közönségigény, a nosztalgiadivat vitákat váltott ki. Változott a Velencei Karta értelmezésének módja is, de etikai alapelvei továbbra is érvényben maradtak a műemlékek forrásértékének megmaradása érdekében. Ugyanakkor a mai jó helyreállítások igyekeznek kevésbé didaktikusak lenni, közvetlenebb élményt nyújtani, esetenként másolatokat is használnak, és az új részek másutt keresik az egyensúlyt a régitől való elütés és a vele való harmonizálás között. Mindez annak az érdekében történik, hogy a restaurált műemlék ne lehessen elidegenítő preparátum, hanem egy olyan építészeti egység, amely bemutatja a történeti értékeket, de egyúttal visszaállítja, illetve megőrzi a műemlék hangulatát és identitását is. További elméleti fejtegetések helyett néhány példával illusztrálom a mondandómat. A példákkal egyrészt az elvek változatlanságát és a megoldások sokszínűségét kívánom bemutatni, másrészt szeretném összehasonlítani az elmúlt 100 év helyreállításaival a legújabbakat. A válogatás szükségszerűen kissé szubjektív, azaz ez az én XX. századom. A legkorábbi, XX. századi értelemben is hitelesnek mondható helyreállítás a zsámbéki templomé, amely a beavatkozás után is rom maradt és az új kiegészítések egyértelműen megkülönböztethetők az eredetiektől. Bár ennek a megoldásnak, mint tudjuk, korántsem elvi okai voltak - lásd a Lehel téri templomot - ez mit sem változtat azon, hogy a rendelkezésre álló lehetőségekből kiváló mű született, amire a későbbi műemlékesek követendő példaként tekintettek. A XX. századi magyar műemlékvédelem jelképe leginkább az esztergomi palotakápolna anastylosisa lehet. A romjaiban megtalált épület töredékeiből visszaállítható volt. A hiányzó részek megkülönböztethetően, téglából készültek, részben egyszerűsített profilokkal. Az épület külseje, téglafalai, cserépteteje a 30-as évekre jellemző, modernizmus és archaizálás közötti szelíd, olaszos stílusban épült. Elmondható, hogy a helyreállítás megfelel a 30 évvel