Építészet és műemlékvédelem a XX. században (A 21. Országos Műemléki Konferencia Szeged, 2001)

PLENÁRIS ÜLÉS - FERKAI ANDRÁS: A XX. SZÁZAD MAGYAR ÉPÍTÉSZETÉNEK NÉHÁNY SAJÁTOSSÁGA

A példákat úgy válogattam, hogy a tervezők születési évszáma között kb. tíz év legyen, tehát generációt képviseljenek. Ez nem feltétlenül jelent felfogásbeli különbséget, hiszen Komor Marcell (1868) a nála 23 évvel idősebb Lechner hű követője, míg az újabb tíz évvel fiatalabb Málnai Béla (1878) gyorsan szabadult a mester hatása alól, és éppen 1910 körül találta meg saját hangját. Málnait, és a legfiatalabb Mende Valért (1886) Alpárral összevetve jól érezhető a generációs különbség, Kracauer szavaival az „egyidejű és nem egyidejű dolgok egymásmellettisége". A szinkronikus vizsgálat továbbá arra is felhívja a figyelmet, hogy a kiemelkedő alkotások az átlagos művek tömegéhez viszonyítva jelentősek, és e nélkül a háttér nélkül nehéz megítélni a műfajt megújító szerepüket. A diakronikus vizsgálatba is lehet új szempontot vinni. Nem nagyon foglalkoztunk eddig például a gazdaság konjunkturális hullámzásának az építészetre gyakorolt hatásával. Az építészeti teljesítmény csúcspontjai nem feltétlenül esnek egybe a prosperáló időszakokkal. Nálunk a szecesszió, a modern, sőt a posztmodern is gazdasági válságperiódus idején bontakozott ki. Ugyancsak érdekes kérdés, hogy a bizonyos ideig a szakmára nehezedő nyomásnak (legyen az politikai, bürokratikus, vagy gazdasági-üzleti) csak negatív hatása lehet-e. A huzamosabb ideig jólétben és szabadságban élő országok (USA, Svájc, Svédország) építészete szellemi színvonalában nem múlja felül szükségszerűen azokét, ahol az építészek időnként beszorítva dolgoznak. Úgy tűnik (ez persze igazolásra szoruló hipotézis), hogy az oldás és kötés megfelelő ritmusú váltakozása előnyös hatású. A magyar építészetben a legszínvonalasabb és legsokszínűbb termést a válságperiódust közvetlenül követő, rendszerint felívelő korszakok adják (1896-1903, 1909-1913, 1932-1938, 1947-1951, 1958-1963, 1983-1989). Szélsőséges megosztottság Hajlamosak vagyunk a magyar építészetről ellentétpárokat (konzervatív-modern, nemzeti-internacionális, népies-urbánus, modern-posztmodern) gondolkodni. Ennek nálunk hagyománya van. „Végletek közt" című cikkében Padányi Gulyás Jenő azt panaszolja 1928-ban, hogy hangos szélsőségek uralják építészetünket: ókonzervatívok, bármi áron újítók és magyarkodók. Ennek okát is pontosan felismeri: „A legszélén lenni annyi, mint biztosan és könnyen észrevétetni." Az építészek többsége azonban akkor is, most is inkább a szakma szellemi horizontját a XX. században valóban meghatározó három fő pólus (a konzervativizmus, a modern és a nemzeti eszme) között helyezkedett el. A megosztottság elsősorban ideologikus, gyakran átpolitizált vitákban nyilvánult meg, az építészeti termésben viszonylag kevés a manifesztum szerűen tiszta alkotás. A hagyomány és újítás a legtöbb építész számára összeegyeztethető volt, ahogyan a nemzeti karakter sem zárta ki külföldi hatások átvételét. Építészetünket a kölcsönhatások és keveredések bonyolult szövevénye jellemzi, végig a múlt századon át, szinte megoldhatatlan