Építészet és műemlékvédelem a XX. században (A 21. Országos Műemléki Konferencia Szeged, 2001)

PLENÁRIS ÜLÉS - FERKAI ANDRÁS: A XX. SZÁZAD MAGYAR ÉPÍTÉSZETÉNEK NÉHÁNY SAJÁTOSSÁGA

Építészetünk fejlődése töredezett, meg-megszakadt Nemcsak háborúk, forradalmak, gazdasági válságok hátráltatták építészetünk fejlődését a XX. században - mondja a második sztereotípia -, hanem olyan visszaesések, amelyeket konzervatív szellemű periódusok okoztak. Az egyik a Bethlen-korszak az 1920-as években, a második a Rákosi-korszak az 1950-es években. Az előbbi autokratikus kultúrpolitikát, utóbbi totális diktatúrát jelentett, mindkettőben a politikai ideológia telepedett rá a kultúrára és az építészetre. Mit is szakítottak meg ezek a periódusok? A modern építészet fejlődését. Ez a megállapítás magában rejti azt a feltételezést, hogy a XX. század a modern építészet százada, és a fejlődés iránya - eleve, vagy utólag felismerve - meghatározott. Csak akkor beszélhetünk visszaesésről, ha tudjuk, merre van az előre. A korszellemmel és a kunstwollen-fogalommal operáló stílustörténet, valamint a dialektikus fejlődésben hívő marxista elmélet kijelölte ezt az irányt, és a vele ellentétes törekvéseket konzervatívnak, illetve reakciósnak bélyegezte. A posztmodern korszaknak kellett eljönnie, hogy e fekete-fehér ellentétpár hitele megkérdőjeleződjön. Kétségtelen ugyan, hogy a posztmodern paradigmaváltás a nyugati világ több pontján a politika újkonzervatív fordulatával kapcsolódott össze, mégsem lehet a posztmodern építészetet mindenestől reakciósnak minősíteni, hiszen jogosan bírálta a modern építészet számos dogmáját, és a kontextussal, tipológiával, az építészeti formák jelentésével kapcsolatos gondolatai azóta sem vesztették aktualitásukat. Ennek tükrében másképpen tekintünk ma vissza a korábbi konzervatív periódusokra, illetve alkotókra. Azt mondhatjuk, az újítás és hagyomány kettősségében a XX. század alapvető ellentmondása fejeződik ki. A modernizáció felszabadít, mobilizál és emancipál, de ugyanakkor közösséget és identitást rombol, elidegenít. Vannak korszakok, amelyek előreszaladnak, optimisták és újítók, míg más korszakok szkeptikusak a haladás fogalmával szemben, és a hagyományban keresnek támaszt. Igazságtalan az egyiket felmagasztalni, és a másikat elítélni, hiszen ugyanannak az éremnek két oldaláról van szó. A megkésettség mítosza Az előző pontból következik az építészettörténet-írásunkban évtizedek óta ismételt megállapítás: a húszas évek konzervatív szelleme miatt a modern építészet megkésve érkezett Magyarországra, és újabb elmaradást okozott a Rákosi-korszak. Az állítás első fele inkább kisebbségi komplexusunkra utal, mint a tényekre, második fele is csak részben igaz. Magyarországon az első modern épületek 1927 és 1930 között épültek. Ha az avantgárd kísérletektől eltekintünk, és a modern mozgalom európai kibontakozását figyeljük, azt tapasztaljuk, hogy elmaradásunk egyáltalán nem tragikus, egyedül Hollandiához, Németországhoz és a Szovjetunióhoz képest jelentős (5-10 év), az európai országok többségéhez viszonyítva legfeljebb 2-3 év. Szinte párhuzamosan haladtunk Olaszországgal, Franciaországgal, a skandináv államokkal