Építészet és műemlékvédelem a XX. században (A 21. Országos Műemléki Konferencia Szeged, 2001)

PLENÁRIS ÜLÉS - FERKAI ANDRÁS: A XX. SZÁZAD MAGYAR ÉPÍTÉSZETÉNEK NÉHÁNY SAJÁTOSSÁGA

FERKAi ANDRÁS A XX. SZÁZAD MAGYAR ÉPÍTÉSZETÉNEK NÉHÁNY SAJÁTOSSÁGA Előadásom címe inkább - Húsz perc a XX. század magyar építészetéről lehetne. Ennyi idő alatt aligha lehet egy egész évszázadot jellemezni, ezért megfogadom Hans Robert Jauss irodalomtörténész tanácsát, mely szerint filológus kollégái jobban tennék, ha a nemzeti irodalom hagyományos összegzése vagy korszakolása helyett problématörténeti vagy kérdésfelvető előadásokat rendszeresítenének. A rendelkezésemre álló időben XX. századi építészetünkkel kapcsolatos sztereotípiákat idézek, és ezeket elemezve-kommentálva szeretnék néhány alapvető problémára rámutatni. A XX. század magyar építészete, mint hanyatlástörténet Az első, meglehetősen elterjedt vélemény szerint építészetünk folyamatosan romlott a XX. század során. Négy épület részletével illusztrálom ezt a gondolatot: a századfordulót a Zeneakadémia, a húszas éveket Wälder Gyula Himfy utcai saját háza, a harmincas éveket Rimanóczy Gyula pasaréti villája, végül a hetvenes évek modern építészetét Sylvester Ádám uszodája képviseli. A formai szegényedés és a kivitelezés színvonalának hanyatlása valóban szembetűnő. Sokan vélik úgy, hogy a dualizmus kora egyfajta aranykor volt, amelyhez képest a Horthy-korszak minden szempontból visszalépést jelentett. Ahogyan egy jó pár évvel ezelőtti bécsi kiállítás címe - Traum und Wirklichkeit (Alom és valóság) - jelzi, a Monarchia liberális társadalmához, anyagi és szellemi gazdagságához képest a két háború közötti nemzetállami lét bizony kijózanítóan szegényesnek tűnt. Különösen tragikus volt ez a változás a Trianontól sújtott Magyarországon. Még keményebb valóság következett a fordulat éve után, a pártállami korszak évtizedei alatt. Úgy tűnik, hogy e három nagy korszak valóban egyre romló feltételeket teremtett az építész alkotómunkája számára. Ne feledjük azonban, hogy - bár a történelmi viszontagságokból és gazdasági nehézségekből nekünk halmozottan jutott - a főtendencia az egész nyugati civilizációban hasonló irányba mutatott. A tömegessé váló igények, a kézművességtől az iparosított építés felé vezető út, az állami bürokrácia terebélyesedése mindenütt hasonló pályára terelte az építészetet. Ugyancsak ellentmond a hanyatlástörténeti felfogásnak az a tény, hogy mind a három korszakból fel tudunk mutatni kiváló építészeti alkotásokat (az más kérdés, mekkora erőfeszítés árán jöttek létre). Hiba lenne, ha az építészeti minőséget pusztán a részletek gazdagságán és a kézművesség színvonalán mérnénk.