Építészet és műemlékvédelem a XX. században (A 21. Országos Műemléki Konferencia Szeged, 2001)

„C" SZEKCIÓ: A műemléki elvek változása a XX. században - WINKLER GÁBOR: A VÁROS, MINT MŰEMLÉK

net környezetben. "Új, nehezen kiharcolt elveinek a múlt építészeti értékeihez való ragaszkodás mellett sem szabad feladnunk s ha a másolás, stílushamísítás helyett a múlt korok értékeiből azt a belső tartalmat, azokat a lényeges sajátságokat, jellemző formákat keressük és értékeljük, amelyeket az idők folyamán a helyi életforma, éghajlati viszonyok, szokások termeltek ki, s ezeket egyeztetjük mai felfogásunkkal ill. eredményeinkkel, minden bizonnyal olyan épületeket fogunk létrehozni, amelyek keletkezésük idejétől függetlenül helyi talajban gyökereznek és disszonancia nélkül vegyülnek a meglévő együttesbe." És mi volt a helyzet a második világháború utáni "szocialista" időkben? Nemrégen érkeztem haza Rigából. A lett főváros történeti utcáit járva azt tapasztaltam, hogy az 1950-es évek kelet-európai építészete, a "szocialista realizmus" esetenként kimondottan jó érzékkel nyúlt a történeti városok kérdéséhez. Riga historizáló XIX. századi városrészében a hatalmas "szocialista-realista" szálloda tömege észrevétlenül simul bele XIX. századi reprezentatív környezetébe. A sok száz éves városi védőművek téglából épített kerek tornyával pedig a modern svéd téglaépítészetet követő "szoc-real" középület teremt sajátos harmóniát, finom eszközökkel kiegészítve a már meglévő épületegyüttest. Hasonló épületeket ebben az időben Károlyi Antal és Rimanóczy Gyula illesztett a hazai városok képébe - esetenként figyelemreméltó sikerrel. Számomra úgy tűnik, hogy a műemléki városok ellen a legnagyobb vétkeket az 1960-as évek iparosított modern építészete követte el. Történt ez mindenek előtt a meglévő városszerkezet könyörtelen átszabásával, a történeti struktúra drasztikus átalakításával. A meglévő várostestet széles utakkal szelték át abból a célból, hogy a XX. század legcsodálatosabb találmánya, az "automobil" minél akadálytalanabbul száguldhasson át a történeti városrészeken. A történeti tömbök alacsonyabb, szerényebb épületeit szinte minden esetben "rutinból" bontották le: helyükbe otromba, környezetükhöz nem illő új házakat emeltek. Ezek építészeti megformálását a környezettel szembeni teljes érzéketlenség jellemezte. A műemlékvédők előbb megpróbálták nagyszívűen befogadni ezeket az - úgymond "modern" - épületeket. Az első nyilvánvaló kudarcok után aztán elbátortalanodtak és egyre inkább visszavonulást fújtak a modern építészeti megoldásokkal szemben. Sok esetben megint visszatért a semmitmondó semlegesség, a "nikotex" igénye. A poszt-modern megint és újra a historizáló szemléletnek adott bátorítást: az építészet eme áramlata ugyanis megengedhetőnek tartotta a korábbi építészet jegyeinek "idézését", akár pontosan, akár tudatosan elhibázva. Ez bizonyos újszerű harmónia kialakulásának lehetőségét kínálta. Sajnos az a bizonyos "különleges minőség" sok esetben megint csak nem jöhetett létre. A poszt-modern a történeti Belvárosokban hamarosan átcsapott egyfajta kommersz historizálásba. Mivel a műemléki előadók egy része "veszélytelenebbnek" ítélte ezt a historizáló "poszt-modernet", mint a következetes modernet, szimpatizáltak az ilyesféle architektúrával. Ezt látván a jobb építészek megpró-