A műemlék és tulajdonosa (A 18. Országos Műemléki Konferencia Kőszeg, 1995)

B szekció - Gárdos Csaba: Állami stratégia a műemlékek fenntartásában

GÁRDOS CSABA ÁLLAMI STRATÉGIA A MŰEMLÉKEK FENNTARTÁSÁBAN Mostanában nem túl hálás dolog a Pénzügyminisztérium nevében beszélni, ezért külön öröm számomra, hogy már két előadás is elhangzott a PM-et érintő gorombaságok nélkül. Manapság ez már rendhagyó esetnek számít. Sokmindenre utalhatnék ezzel kapcsolatban, de nem akarom megtörni a gondolatmenetemet, így bevezetésként csak annyit, hogy a kedvezmények, amelyekről eddig szó esett, tulajdonképpen jogosak, csak sajnos nem ez a döntő szempont. Nekem még szerencsém van, mert én a költségvetés kiadási oldalával foglalkozom, és csak „költök". Higgyék el a világ minden pénzét el tudnánk költeni okosan, hasznosan, racionálisan. Bajban az van, akinek a bevételi oldal ad feladatot. Az adóoldal. Nyilvánvaló, hogy ha ők akár az SzJA, akár az ÁFA esetében szélesítik a kedvezményezettek körét, akkor a kiadási oldal szűkül. Jelenleg inkább az a gondunk — bár ezt senki sem szívesen csinálja — miképpen tudnánk szűkíteni ezt a kört függetlenül attól, hogy ez milyen negatív megítélést von magával a társadalom részéről. Ez sajnos velejár. Ha az okvetlenül szükséges kiadásokat teljesíteni akarjuk, a bevételeknek is be kell folynia. Néhány számot is szeretnék mondani, hogy szemléltessem gondjainkat. Összességében mintegy 380 milliárd forintos pénzösszegen belül kell megkeresnünk azt a hányadot, amiből az állam a műemlékvédelmet támogatni tudja. Ez az a pénztömeg, amely a költségvetésben olyan intézmények kiadásaira szolgál, amelyek valójában nonprofit jelleggel működnek, és az állami feladatok ellátására hivatottak. Ezen a pénztömegen belül szinte lehetetlen úgy növelni a valamely célra szánt előirányzatok csoportját, hogy más célok, érdekek ne sérüljenek. Most éjjel-nappal a jövő évi költségvetésen dolgozunk. Naponta érzékeljük, hogy hol a honvédelem érdeke válik különösen fontossá, hol a rendőrségé, egyszer az egészségügy jelzi többletigényeit, máskor a felsőoktatás és e sort még hosszan folytathatnám. Önmagában minden igény reális és megalapozott, összességében mégis meghaladják lehetőségeinket. Azt hiszem el tudják képzelni müyen nehéz e rengeteg érdek között a környezetvédelem — és ezen belül a műemlékvédelem — érdekét is még elfogadható szinten érvényesíteni. Csak, hogy érzékeljék gondjainkat: abba a körbe, amellyel mi foglalkozunk, beletartozik a Rádió, a Televízió, a Tuodmányos Akadémia, az Ipari Minisztérium, az Országgyűlés és még hosszan sorolhatnám. Rengeteg felhasználó, kevés pénz. Mindig és mindenkinek kevés. Amiről szólnék, az az, hogy mit tehet az állam. Nem érintem az önkormányzatokat. Ök az önkormányzatiság elve alapján saját pénzeszközeikből annyit fordítanak műemlékvédelemre, amennyit tudnak. Sajnos az önkormányzatoknak is lyukas a zsebe. A Pénzügyminisztériumban most leginkább az a törekvés érvényesül, hogy a személyi jövedelemadótól függetlenül, normatívan, célraorientáltan be lehetne vezetni valamilyen, a műemlékek védelmét szolgáló, költségvetésen kívül képződő forrást is. Régi törekvésünk ez, de eddig nem sikerült megvalósítanunk. Az állami feladatoknál az a fő gond, hogy az állami feladatvállalásnak jelenleg nincs határa. Olyan mérvű túlburjánzás tapasztalható, amely állandóan abba az irányba szorítja a pénzügyi ve-