A műemlék és tulajdonosa (A 18. Országos Műemléki Konferencia Kőszeg, 1995)
Nyitó plenáris ülés - Varga István: A műemléki jelleg, mint értéknövelő és csökkentő tényező
VARGA ISTVÁN A MŰEMLÉKI JELLEG, MINT ÉRTÉKNÖVELŐ ÉS ÉRTÉKCSÖKKENTŐ TÉNYEZŐ A műemlékek egy jelentős részét egyszerre két, első pillantásra egymást kizáró tulajdonság jellemzi: egyrészt közös nemzeti kincsünk, ugyanakkor magánszemélyek vagy csoportok által birtokolható hasznos ingatlanok is. Természetesen a ,,közös kincs"jelleg és a „birtokolható hasznos ingatlan"jelleg nem egyformán jellemez minden műemléket. Nyilván más az arány egy romkert vagy lakitelki nagy adó, és más egy kőszegi polgárház, egy budai villa vagy egy kastélyszálló esetében. A továbbiakban ez utóbbi csoportra figyelve viszgáljuk e kettősséget, hiszen az előbbiek esetében nem lehet, nem érdemes közvetlen haszonról beszélni. Hatalmas ellentét feszülhet a műemlékek említett jellemzői között, hiszen mind a közkincsjelleget megjelenítő műemlékiség, mind a birtokolható vagyontárgy-jelleget megjelenítő ár, hozam vagy más hasznosság alapja valós érték, és ebből következően valós érdekütközések színtere is. Középiskolai tanulmányainkból tudjuk, hogy a fény egyszerre bír anyagi és hullám tulajdonságokkal is. Mi ezt a logikailag ellentmondani látszó különös kettősséget természetes objektivitással fogadtuk el, de tanultunk a késremenő évtizedes vitákról, egymásnak ellentmondó kutatási eredményekről is, melyek nyomán végül a tudomány eljutott e „kompromisszumos" felfedezésre. Valami hasonló folyamat szereplői műemlék ingatlanjaink is: három-négy évvel ezelőtt műemlékes körökben árulásnak számított, ha valaki a gonosz spekulációkat idéző ingatlan kifejezést műemlékekre is alkalmazta, ugyanakkor befektetők és építési vállalkozók között legjobb esetben a naiv jelzővel illették azt, aki egy ingatlanfejlesztés kapcsán a műemléki értékekre mert hivatkozni; egyrészről a műemlékvédő szakemberek a műemlékekhez nem értő vállalkozót gyakran „az új, torz vadkapitalizmus veszélyes hordalékának" tekintették, másrészről a legtöbb vállalkozó a védelemmel foglalkozó szakembereket „az államszocialista kvázitulajdonos szerepében önkényeskedő kishivatalnoknak" titulálta. E szenvedélyes vita csendesedni látszik, végre tudományos igénnyel kezdhetjük meg az elemzéseket, s örömmel tapasztaltam a műemlék ingatlanok szakszerű értékelése és kezelése iránti érdeklődés fokozódását az Ingatlanszövetségek Ligájának nemrég, éppen egy műemlék kastélyban tartott munkaülésén is. Értéktelen romhalmaz, melyet bárkinek odaadhatunk feltételek nélkül — vagy mindennél fontosabb nemzeti kincs, melyet a mindenkori költségvetésből kell a mindenkori szakembereknek fenntartani? Ha az említett értékeket nem egymásra hatásukban, hanem hierarchikus vagy erősen domináns viszonylatokban vizsgáljuk, a műemlék ingatlanról — az adott társadalmi környezetben — eltorzult képet kapunk, és a műemléket — gazdasági viszonyok között — irreális, mindkét értéket csökkentő helyzetbe hozzuk. Különösen nehéz ezt a „belső feszültséget" feloldani itt, ahol az európaival ellentétes tulajdonváltozási folyamat zajlik: amíg európaszerte nő a köztulajdonba kerülő műemlékek száma, addig Magyarországon a műemlékek az állami tulajdon lebontásának szereplői.
