A műemlék és tulajdonosa (A 18. Országos Műemléki Konferencia Kőszeg, 1995)

Nyitó plenáris ülés - Román András: A műemlék: Eszmei érték, használati érték, gazdasági érték

Itt azonban rögtön több baj is jelentkezik. Először is az, hogy a használati érték nem állandó, az idő múlásával változhat, s rendszerint csökken. Ma — értelemszerűen — nem úgy lakunk, mint a műemlék építésekor, s még nagyobb a különbség az ipari és a védelmi épületeknél. Az erkölcsi avulás a műemlékek fennmaradása ellen ható egyik legveszedelmesebb tényező, hiszen egy bizonyos határon túl azt jelenti, hogy a műemlék elveszti használati értékét. Ez ellen ismét csak a szakszerű helyreállítás a leghatékonyabb védekezés. Jó restaurálással (az ilyen beavatkozás rendszerint túllép a konzerváláson) felszámolható az épület erkölcsi avulása, és biztosítható a műemlék fennmaradása. Csakhogy az erkölcsi avulás felszámolása (más megfogalmazásban: a használati érték újratermelése) nem mindig egyszerű feladat, itt ugyanis belép a társadalmi igény fogalma. Rados Jenő már a '30-as években rámutatott: a kastélyok fennmaradásának nagy akadálya, hogy az életforma és a társadalom rétegződésének változásával nincs rájuk igény, legalábbis nem annyira. A második világháború és az azt követő tragikus eseménysor a kastélyok erkölcsi avulását teljessé tette, s ez, mint azt jól tudjuk, hatalmas pusztulás okozójává vált. Persze, ha a kastélyok valóban alkalmasak lettek volna sebtében kapott funkciók hordozására, s nem merült volna fel igény a '60-as, 70-es években új iskolák, tsz irodák, falusi könyvtárak építésére s ezzel a funkció nélkül maradt kastélyok nem vesztették volna el használati értékük még meglévő maradékát is, a folyamat nem, vagy mérsékeltebben zajlott volna. Az erkölcsi avulásból illetve más okból eredő használati értékvesztés számos más műemlékfajta pusztulását is előidézte. Ez vezetett világszerte a városfalak lebontásához, a nácik precíz munkája következményeként pedig a zsinagógák tömeges tönkremeneteléhez. S ezzel eljutottunk a műemlék számára legnagyobb fenyegetéshez, hogy ti. teljesen elveszíti használati értékét. Ebből a szempontból két eset lehetséges. Az egyik, ha a műemlék még épület (mint a zsinagógák; akár itt, Kőszegen is). Nyilvánvaló, hogy ez csak közbenső állapot lehet. Egy épületnek vagy sikerül előbb-utóbb rendeltetést biztosítani, vagy szembe kell nézni avval, hogy elpusztul. Kívülről „kiglancolt", belül üres Sándor-palotákat csak ideig-óráig lehet rendeltetés nélkül fenntartani, legfeljebb ez az időszak hosszabb, mint a beázó, ablaktalan, reménytelen sorsú üres műemlékeké. Természetesen valaha szintén épületek voltak a másik csoportba sorolt műemlékek, a romok is. Minthogy azonban romként maradtak ránk (vagy kerültek felszínre régészeti módszerekkel), használati értékük immár nincs. Hogy ez mekkora nehézséget jelent a fenntartásban, az köztudott. Ismert a műemlékvédelem anekdotatárából az a valóságos eset, amikor a Kelet-Bükki Erdőgazdaság kiselejtezte állóeszközei közül a diósgyőri vár romjait. Ma ez úgy hangzik, hogy nem egy önkormányzat megtagadja a vagyonátadó bizottságnál a területén fekvő rendeltetés nélküli (tehát szerinte haszontalan) rom tulajdonba vételét. Hasonló a helyzete azoknak a műemlékeknek, melyeknek eleve nem volt rendeltetése, amelyek soha nem voltak épületek: a közterületi szobroknak. Itt legfeljebb annyiban jobb a helyzet, hogy ezek általában nem önálló telekkönyvi birtoktestek, tehát tulajdonjoguk nem kérdőjelezhető meg. Ha azonban jól meggondoljuk, a rendeltetés, azaz a használati érték nélküli műemlékeknek is van az eszmei értéken felüli értéke. Nem a telekértékre gondolok, erről majd később. Nem is az üres műemlékek épületértékére, hisz az általában oly csekély, hogy egy új ház építése talán még olcsóbb is lenne helyreállításuknál (mint ahogy ez igen gyakran érv is helyreállításuk ellen). Arra gondolok, ami a műemlék eszmei értékéből folyik, de azzal nem azonos: hogy ti. idegenforgalmi vonzereje van. Ez pedig elvezet a műemlékek forintban kifjezhető gazdasági értékének fogalmához. Egyelőre azonban lássuk ezt a közbenső valamit az eszmei és a gazdasági érték között.