Műemlékvédelem és településfejlesztés (A 17. Országos Műemléki Konferencia Nyírbátor, 1993 )

I. szekció - Szabó Bálint: Műemlékek kulturális hasznosításának sajátos körülményei Erdélyben - Sisa Bálint: Tájházi gondok

részt a kulturális hasznosítású műemlékek esetében sem történt — általában — komplex restaurálás (kutatás — tervezés — kivitelezés) a szó mai értelmében; legjobb esetben beköltözött a kultúra (mint Kolozsváron a Bánffy palotába, vagy Nagyszebenben a régi városházába) az elhagyott épületbe, néhány — funkcionálisan szükséges — módosítást téve, és használva azóta az épületet. Ötödrészét romániában 1977-ben felszámolták a hivatalos műemlékvédelmi tevékenységet; a szakembereknek más pályát kellett választaniuk; az 1990-ben újrainduló ilyen irányú tevékenységnek alig maradtak szakemberei, az utánpótlás pedig — akármilyen ígéretes is — csak lassan nő Fel a feladatokhoz. A jelen: Erdélyben a tömegek lelki és fizikai elnyomorodása, a pénztelenség eredményeként kultúrára nem telik; a teljes és tudatosan fenntartott gazdasági csőd nem tereli túlzottan a figyelmet a műemlékek kulturális hasznosítása felé. Talán a Nyugat is váltott: speciális iskolák, szociális otthonok, intézmények létesítése a divat; a hatvanas években természetes volt, hogy a mecénás a kultúrintézményekbe fekteti a pénzét, ma minden bizonnyal inkább például a mozgássérülteken segít. A kommunizmus (specifikusan) romániai formája a kelet-közép-európai átlaghoz mérten is messze jobban leszoktatta a embereket a menedzselésről: szinte teljesen hiányoznak a kulturális hasznosításában érdekelt menedzserek. Nincsen műemlékvédő törvénye az országnak, sem hivatalos műemlékjegyzéke; ilyen körülmények között nehéz kulturálisan hasznosítani egy műemléket, ha a benne lakó — éppen soros — bérlő (használó) nem akarja. Tisztázatlan a műemlékek nagy részének tulajdonjogi helyzete is; szó sincs arról, hogy a közeljövőben (igazi) tulajdonosaik visszakapnák ingatlanjaikat, de nem is idegeníthetők el: állami tulajdonban lévő műemlékbe pedig nagyon kevés magán (fizikai vagy jogi) személy fektet be ma Erdélyben. A műemlékek egy része újra gazdátlan lett: elhagyták őket kommunista „gazdáik": a tsz-ek, a gép és traktorállomások, a kórházak stb. Befejezésként hadd tegyek említést a — sajátos erdélyi körülmények között — kulturálisan hasznosított műemlékcsoportokról. Számos (ma már) műemlék kulturális funkciójúnak épült, mint például Kolozsvárott a Nemzeti Színház, a (volt) Református Líceum, Marosvásárhelyen a Kultúrpalota, Sepsiszentgyörgyön a „Székely—Mikó" Líceum, a Székely Nemzeti Múzeum, vagy Csíkszeredán a, ,Márton Áron" Líceum. Van épület, mely még a gazdája akaratából vált kulturális hasznosításúvá, mint azt Brukenethal tette 1816-ban Nagyszebenben barokk palotájával. De van erre mai példa is: Illyefalván a templomot (egykor) védő erődítményt 1989 után a tulajdonos — a református egyház — restauráltatta és — példamutatóan működő — kultúrközponttá alakította. Másokat állami pénzből restauráltak, miután (eredeti) funkciójukat vesztve hasznosítás nélkül léteztek. Gondolok itt a nagyszebei vagy a kolozsvári toronybástyákra, ahol amatőr művészek műterme illetve múzeum van berendezve. Van már olyan eset is, hogy a régi tulajdonosok visszaköltöztek műemléképületeikbe, és kulturális hasznosításúvá tették, mint Déván a ferences kolostort, ahol két éve iskola és kollégium működik szórványvidéki gyerekek számára. Állami tulajdonú műemlékegyüttest is fel lehet karolni, közös állami — magán — illetve egyházi támogatással. Szép példa erre a restaurálás alatt álló alsórákosi várkastély, ahol kultúrcentrum létesül (főleg) az ifjúság számára. A legtöbb példa mégis arra van, amikor az államosított palota, kastély, kúria lett kultúrhellyé: a kolozsvári Bánffypalota ma szépművészeti múzeum, a betleni Bethlen-kastély mezőgazdasági líceum, és sorolhatnánk a példákat. (Az előadás innen diavetítésre épül, ezért azt nem tudjuk közölni. — A Szerk.)