Műemlékvédelem és településfejlesztés (A 17. Országos Műemléki Konferencia Nyírbátor, 1993 )

Román András: Műemlékvédelem és településfejlesztés

tot, hanem magát a várost nevezi meg. Hogy ehhez hozzátegyem a magam szóhasználatát: a ma és a holnap igénye a városvédelem. Igen: a városvédelem, ahol elmosódik a határ műemlékvédelem és városfejlesztés között, ahol e két tevékenység gyakorlatilag eggyé válik, ugyanazon dolog két oldalává. Meggyőződésem, hogy a XXI. században ez meg is valósul. Az csupán a kérdés, hogy addig mennyi áldozatot követel még a konfrontáció. Szálljunk azonban le a jövő bűvöletéből a mai magyar valóság talajára. Négy évvel a rendszerváltás után kevés tekintetben szemlélhetünk kedvező jelenségeket. Ami vitathatatlanul az, s ami nagyon nagy jelentőségű, az a helyi nagyurak önkényének megszűnése, azaz annak megszűnése, hogy egyáltalán helyi nagyurak lehessenek. A városi vezetés demokratikussá válása azonban nem jelenti automatikusan a döntések helyességét. Sőt: a piaci tényezők előtérbe kerülése, az anygi előnyök hajszolása, az önkormányzati (s más) bevételek mindenek elé helyezése növeli a veszélyeket mind a műemlékvédelem mind a településfejlesztés területén. E tőről fakad, hogy a budai Dunaparton, a világörökség területén Pálmai úr egy emelettel magasabbra építi szállodáját, mint amire engedélyt kapott, de az is, hogy Tihany polgármestere belterületté akarja nyilvánítani az egész félszigetet, hogy jó pénzen kiparcellázhassa azt. Megtorpanás következett be a történeti városrészek rehabilitációjában is. Igaz, hogy épülnek itt szépszámmal bankok, helyrehozva, kicsmosítva nem egy műemléket (mert hogy most ez a divatjárja), lassan-lassan rendbetevődik a házak földszintje az új üzletekkel, meg drinkbárokkal, de a rehabilitáció java anyagiak hiányában leállt, legjobb esetben lelassult. Itt a privatizáció segíthet, de nem akármilyen privatizáció. Szkeptikus vagyok a jelenlegi gyakorlattal szemben, amikor az önkormányzatok bagóért eladják a lakóknak lakásaikat (én is megvettem a magamét), hogy az évtizedek óta elmaradt felújítás ne az ő gondjuk maradjon. Arról viszont kevés szó esik, hogy a növekvő anyagi gondokkal küszködő lakosság hogyan fogja a felújítást elvégezni. A magam részéről nem tudok olyan elképzelésről vagy koncepcióról, ami kivezető utat mutatna ebből a csapdából. Bajnak tartom azt is, hogy az önkormányzatok jórészében bizalmatlanság érződik a városrendezési tervezéssel szemben. Igaz, hogy az elmúlt évtizedekben sok rossz szemléletű terv készült, igaz, hogy a tervezési metodikában váltani kell (mint ahogy a jó tervezők váltanak is, lásd Budapest új általános rendezési tervi programját s annak előmunkálatait, főleg a karaktertervet), igaz, hogy a tervezés nem olcsó — mégis hályogkovács dolog szakemberek, s az általuk készített tervek nélkül a város fejlesztési kérdésiben dönteni. Valahogy így látom, hölgyeim és uraim a műemlékvédelem és a településfejlesztés kapcsolatát, helyzetét, nehézségeit és perspektíváját hazánkban. Szándékosan nem beszéltem szervezeti kérdésekről, arról, hogy ez a két, ma különálló, de szerintem konvergáló szakma hova tartozik a hivatalok világában s hogyan függnek egymástól. Szándékosan, mert meggyőződésem, hogy a dolgok állása nem a szervezettől függ, hanem az emberektől, az általuk képviselt szemlélettől. Szavaimmal e szemléletet szeretném az általam helyesnek vélt irányba terelni. Hölgyeim és Uraim! Nagy öröm számomra, hogy a magyar műemlékvédelem XVII. országos tanácskozását itt, az ország legszebb templomában tarthatjuk. 1959, az első országos értekezlet óta nem volt még ilyen rangos színhely. Talán van benne valami szimbolikum, talán azt jelenti, hogy a műemlékek védelme elfoglalja azt a helyet a társadalomban és a társadalmi megbecsülésben, amire — megítélésem szerint — számot tarthat. Örülnék, ha így lenne, s örülnék, ha osztozna ebben a településfejlesztéssel.