Műemlékvédelem és településfejlesztés (A 17. Országos Műemléki Konferencia Nyírbátor, 1993 )

I. szekció - Szabó Bálint: Műemlékek kulturális hasznosításának sajátos körülményei Erdélyben - Sisa Bálint: Tájházi gondok

SZABÓ BÁLINT MŰEMLÉKEK KULTURÁLIS HASZNOSÍTÁSÁNAK SAJÁTOS KÖRÜLMÉNYEI ERDÉLYBEN A kulturális hasznosítás specifikusan erdélyi kérdéseiről — azt hiszem — az idők végezetéig lehetne beszélni; a következőkben csak néhány gondolatot szeretnék körüljárni, a teljesség legcsekélyebb igénye nélkül. A műemlékek kulturális hasznosítása Erdélyben is (gondolom a világon mindenütt) egy sor helyi vonatkozású, sajátos kérdést vet fel. Egy régióban — térben és időben kialakult—jellegzetességek összessége egyértelműen rányomja bélyegét a műemlékállományra is, a műemlékszemléletre is. Az Erdélyben párhuzamosan élő három kultúra a műemlékállományra is kihatással van: — a szászok műemlékhagyatékának nagy része polgárház (például Beszterce városának 180 — jegyzékben szereplő — műemlékéből 169 XVI—XVII. századi polgárház). Lakóházak voltak ezek (többnyire műhellyel), és jórészt azok is maradtak (esetleg üzlettel). Kulturális hasznosításuk szociális kérdéseket vet fel, pl. hogy mi legyen a lakókkal?; — a román ajkú lakosság műemlékei zömében fatemplomok, illetve fából készült lakóházak, melyek szintén nem „termettek" igazán kulturális hasznosításra; — a magyarság műemlékei már inkább „partiképesek" ilyen szempontból: sok múzeum, kultúrház, iskola lelt otthonra kastélyokban, palotákban, udvarházakban. Erdély földrajzi helyzete az a tény, hogy a nyugati kultúra keleti határán fekszik (a Kárpátokon túl már Kelet-, Délkelet-Európa bizánci kultúrája következik). Hogy tőlünk keletre alig van romantika, gótika stb., „határhelyzetűvé" teszi az erdélyi műemlékállományt (ennek a jelzőnek az összes következményeivel). Erdély történelme (főleg a középkortól) szintén lényeges tényező. A gazdasági — politikai függőség (függetlenség) mértéke természetesen alaposan rányomta bélyegét az épített környezet alakulására is. A (független) Erdély aranykorában keletkezett reneszánsz műemlékek messze a legragyogóbbak; amikor az anyaország keleti tartománya voltunk — a romantika, a gótika, a XIX. század végének, XX. század elejének emlékeinél — már mennyiségileg, de minőségileg is szegényebb az állomány. Egy nagyhatalom — a Habsburg birodalom — legkeletibb részeként pedig (barokk, klasszicizmus), még jobban megcsappan az építkezési kedv is, a ragyogás is. A XX. században egyrészt a bizánci kultúrvilághoz kerültünk; az Erdélybe betelepülő (3—4 milliós) ókirálysági tömeg bizánci műemlékkörnyezetben nőtt fel, nincs honnan nyugati műemlékkultúrája legyen (az ahhoz a kultúrréteghez tartozók, akiknek „már a nagyapja is megjárta Párizst", kivételt képeznek és mennyiségüeg sem meghatározók). Másrészt a szocialista kultúrmogalom — tipikusan közép-kelet-európai — jellegzetességeiről szintén szó kell essék, amikor a kulturális hasznosítás erdélyi körülményeit értékeljük: az ötvenes években sok kultúrotthon, könyvtár létesült műemlékkörnyezetben. Harmadrészt a (volt) „MEGÉNEKLÜNK ROMÁNIA" antikulturális mozgalom is fontos tényező: ennek köszönhető, hogy Erdély népességének nagy része megcsömörlött (reméljük nem véglegesen) mindenféle „kulturális hasznosítástól". Negyed-