Műemlékvédelem és településfejlesztés (A 17. Országos Műemléki Konferencia Nyírbátor, 1993 )

Vincze István: Településfejlesztés és műemlékvédelem

kompozíciós lehetőségei is. A közlekedésfejlesztés esetenként túldimenzionált igénye össze-vissza beépítéséket hozott létre a megmaradt épületek között, de ennél durvább beavatkozásokat is okozott. A legtöbb gondot a települési morfológia, az ún. települési léptékrend felborítása okozta. Sokszor maguk a rendezési tervek, más alkalommal az országos építésügyi szabályok övezeti rendszerei tették lehetővé a hatóságok számára lényeges eltérések engedélyezését. A hatóságok a merev építési szabályok de jure értelmezését könnyebben vállalták — utat engedve a divathullám okozta formációknak — mint azt, hogy a jó érzés és ízlés szerint járjanak el, felvállalva az esetleges ütközéseket. Nem ritka az sem, hogy az építési övezetet borítják fel néhány építtető kedvéért. Ezek az adott település torzszülöttei lettek, fittyet hányva utcaképnek, harmóniának, morfológiának, ízlésnek, ... mindennek. A harmadik sarokpont az építészeti illeszkedés, harmónia kérdése, és ez a legnehezebb. Idéztem már Hegelt (illetve esztétikai tanait), azt a Hegelt, aki csodálta a klasszikus építészet remekeit (a „célszerűséget arányainak zenéjében szépséggé fokozza"), aki az előtte álló korszakot határtalan szimbolikának, az utána következőt pedig a túláradó romantikának nevezte. Kétségtelen tény, hogy az elmúlt évtizedek építészetének ez a leghiányosabb része: az arhitektonikus formálásokban az egész és a részek aránya, a tagozatok hiánya vagy szerkesztése, a térbe vagy a meghatározó építészeti környezetbe illesztés és így tovább, legyen szó a legkisebb parasztházról vagy a legnagyobb közintézményről. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem születtek sikeresebb alkotások, de az összkép sajnos általános jellegű. A negyedik probléma a kozmopolitizmus, az adaptációk kérdése. Itt sem az a probléma, hogy egyes építészek kikiáltották magukat a határokon túli irányzatok képviselőinek és a divathullámok szerint adaptálták a különböző, esetenként a valóságtól elidegenedő, kiizzadt izmusokat, mint például a posztmodern vagy a brutalizmus (1954 óta ismert, Amerikában ma ismét lábrakapott), hanem az, hogy ezek gyakran inkább adaptációk (örökbefogadások), illetve egy adott környezetben válnak idegenné (például egy eklektikus környezetben, vagy annak szomszédságában). Ismerek olyan elméletet, ráadásul ismert építészek álláspontjait, miszerint az adott környezet nem mérvadó, csak az éppen aktuális alkotás önnön valósága, az ehhez kapcsolódó építészeti teljesítmény. Én nem vagyok erről meggyőződve. Képzeljük el, mi történt volna, ha a budai várban ennek szellemében épültek volna be a foghíjak. Itt idéznék néhány gondolatot Granasztói Pál tollából: — „ameddig az emberi művek látványa a túlnyomó, és ezek összefüggnek egymással, magasabb rendű rendszert, szervezetet alkotnak vagy ilyenhez tartoznak, addig városképet látunk, — az időben fejlődöttséget kifejező városkép hatásának, illetve értékének alapján az idő múlásának, főként a folyamatos múltnak az érzékelése, az erre való igény adja, — úgy alkossunk, hogy alkotásainkban a belátható időn belül megmaradóhoz mindig igazodjunk, és merészek, újítók ott legyünk, egyben terveinkhez is ragaszkodók, ahol a környezetet is belátható időn belül átalakíthatjuk." Az esztéta építész megállapításait — a tér—idő korreláció állandó hangsúlya mellett — példákon vezette le, így akár a műemlékvédelem számára is értékelhető gondolatok lehetnek, amennyiben fokozott igényességgel és nagy hozzáértéssel támasztjuk feltételeinket a jövő építészete elé, különösen védendő környezeteinkben. Ez az abc minden épített környezetre igaz, nemcsak városainkra. Egy településkép akkor lesz értékesen rétegzett, ha az értékek közé értékek kerülhetnek.