Műemlékvédelem és településfejlesztés (A 17. Országos Műemléki Konferencia Nyírbátor, 1993 )
Román András: Műemlékvédelem és településfejlesztés
rendezés!) inkább csak tűrte a dolgot. Nagyon jellemzőnek, s utóbbi állításom bizonyítékának tartom, hogy az ezidőtájt készült általános rendezési tervek annyira nem tudtak mit kezdeni a történeti városok központjaival, hogy — majd' kivétel nélkül — meg se tervezték azt, hanem ráírták az általános rendezési tervre: a központról külön műemléki rehabilitációs (akkori szóhasználattal: rekonstrukciós) terv készül majd és rendelkezik. Rossz élményem az is, amikor a 60-as évek közepe tájt az EVM lakásügyekért felelős főosztályvezetője kifejtette, hogy szerinte a soproni belvárost dózerrel kellene restaurálni. Fontos dolog volt a műemléki jelentőségű területek kijelölése is, hisz' ez adta meg a jogi lehetőséget mind a rehabilitációhoz, mind az oktalan bontások megakadályozásához. Ezzel időben még a franciák híres Lex Malreaux-ját is megelőztük. A dolog ott fordult a visszájára, ahol a műemlékvédelem elvált a településfejlesztéstől. A korszak városrendezési terveinek készítői, s még inkább a politikai vezetők úgy gondolták, hogy az MJT** vastag határvonalán kívül a város már nem érték, hanem olyan építési terület, ahol e célból mindent le lehet bontani, ahol másrészt bármi szabadon építhető, annál inkább, mivel alapközművekkel is rendelkezik. Ezzel nemcsak lakóteleppé sivárították legszebb történeti városaink hatalmas összefüggő területeit, nemcsak eljellegtelenítették alföldi városainkat, de sikerült a legdrágább lakásokat termelni. Budapest XX. kerületében a virágos, zöld kertváros helyén 54%-os szanáláshányaddal jött létre az új kerületközpont. A városrendezés prioritását, s az ezel járó voluntarizmust még a műemléki jog is elismerte. Tudott dolog, hogy nekünk abszolút értelemben csak mintegy kétezer műemlékünk van, azok, amelyek M*** kategóriával szerepelnek a műemlékjegyzékben. A mai napig érvényben van az először 1960-ban, az akkori Országos Építésügyi Szabályzatba bevezetett, de az 1962-es építésügyi törvénybe és az összes későbbi jogszabályba átemelt kategória, az MJ, a műemlékjellegű. Erről pedig közismert, hogy az általa védett emék csak addig védett, amíg annak rendezési vagy gazdasági akadályai nincsenek. (Ugyanez a harmadik kategóriára, a VK****-ra is érvényes.) A hozzám hasonló korúak jól emlékezhetnek, a 60-as, 70-es években hány emlék esett áldozatául ennek a képtelen jogi lehetőségnek, hogy valami csak addig érték, amíg egy tanácselnök meg nem rendel egy RRT-t*****, akár egy beépítési tervet, ami úgy rendelkezik, hogy a műemlékjellegű lakóház helyére új épületet kell emelni, akár újabb lakóházat. Azzal pedig kifejezetten tudatosan éltek vissza egyes műemlékgyűlölő vezetők, hogy addig nem engedték felújítani a védett, de csak MJ épületet, amíg be nem bizonyították: felújítása most már olyan sokba kerül, hogy az gazdaságtalan, így pusztították el (hogy csak a legismeretebb példát mondjam a sok közül) a Nemzeti Színházat. Abban, hogy a műemlékvédelem és a településfejlesztés egymás ellen kijátszható princípumokká vált, szerepet játszott mindkét terület némely téves felfogása. A településfejlesztés műszaki alapjául szolgáló városrendezésben két alapvetően hibás nézet is munkált. Egyrészt a már említett voluntarizmus, az a felfogás, hogy egy várossal bármit lehet csinálni, egy település úgy szabható át, mint egy divatjamúlt ruha. A nyolcvanas évek közepéig kellett várni, amíg Tóth Zoltán elsőnek leírta, hogy a város fejlesztésében a térbeli és időbeli folyamatosság fenntartása a legfontosabb követelmény, hogy ha egy természeti vagy háborús csapás elkerült egy várost, ne érhesse kataklizma * Építési és Városfejlesztési Minisztérium. ** Műemléki jelentőségű terület. *** Műemlék. **** Városképi jelentőségű. ***** Részletes rendezési terv.