Önkormányzatok a helyi és nemzetiségi értékekért (A 16. Országos Műemléki Konferencia Békés megye, 1991 )

Hozzászólások: Füzes Endre, Ghyczy Gabriella, Kmetykó János, Pál Attiláné, Szigetvári János

HOZZÁSZÓLÁSOK Füzes Endre (Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatója). Szeretnék néhány szót szólni, mint olyan népi építészetet kutató, művészetet kedvelő ember, aki a szívén viseli azoknak az építményeknek a sorsát, amelyekről itt ezen a tanácskozáson szó volt. Még közelebbről és még konkrétabban a tájházakról, amelyek a legkülönbözőbb okokból jöttek létre az elmúlt 20—30 évben. Van ahol a népi építészet, a hagyomány őszinte szeretete, van ahol a hatalomnak a kényszere volt, ahol a hatalmasságok egyéni presztízs szempontjai játszottak szerepet. Ezek voltak talán a kisebb indító okok. Legtöbb helyen azonban az ott lakók szeretete, megbecsülése, múlt iránti vonzódása, őseik örökségének megőrzése hozta létre ezeket a tájházakat. Természetesen ezeknek a tájházaknak, amelyből most már 150—200 van az országban, különböző értékűek, különböző korúak, különböző néprajzi, építészeti, helyi értéket képviselnek magukon és magukban az ott rendezett kiállítások révén. Nem is lehet őket egy kalap alá venni, mégis egészében, talán nem túlzok, mikor azt mondom, hogy az építészeti kincs, a nemzeti kincs, a nemzeti kultúrkincs részei és ezért legalábbis ezen a tanácskozáson résztvevőknek, de azt hiszem nagyon sok más embernek is a szívügye, hogy ezek fennmaradjanak. Most azonban ezek a tájházak vagy legalábbis egy részük halálos veszedelembe kerültek. Halálos veszedelembe kerültek azáltal, hogy az önkormányzatoknak egyszerűen nincs pénze a fenntartásukra, működtetésükre, illetve az önkormányzatoknak olyan szociális és egyéb problémákkal kell szembenéznie, amelyek erejüket, energiájukat felemésztik. Másfelől halálos veszedelembe került a tájházaknak egy része azért is, mert az eddig fenntartó és működtető megyei múzeumi szervezet ugyanabba az anyagi helyzetbe került, mint az önkormányzat, kénytelen a működését szűkíteni, kénytelen lemondani az általuk fenntartott egyes épületek működtetéséről, fenntartásáról. Nehogy azt higgyék, hogy országosan olyan jó a helyzet, mint Somogyországban és Baranyában, ahol ilyen ügyet és ezt a témát szerető főépítészek vannak, ahol más építész, néprajz kutató, muzeológus és egyéb szakember dolgozik, harcol ezekért az épületekért. A Szabadtéri Néprajzi Múzeumnak a múzeumi törvény lehetőségei között szakfelügyeleti joga van az országban működő regionális szabadtéri múzeumok és tájházak fölött. Ezt a jogot még senki nem vonta eddig vissza, legalábbis azon tájházak fölött, amelyek múzeumként működtek. Mi azonban kicsit önhatalmúlag figyelmünket más népi építészeti emlék, tájház irányába is fordítottuk. Sokan tapasztalhatták, hogy kollegáink, szakfelügyelőink ezt a jogot nem jogként értelmeztük, hanem olyan szakmai segítségként, vagy szolgálatként, amely segítséget nyújt az önkormányzatoknak. E jogunkkal élve, de enélkül is, tisztelettel hadd ajánljam fel közreműködésünket minden önkormányzatnak abban, hogy a veszélybe került, esetlegesen veszélybe kerülő népi műemlékeket, népi építészeti emléket, tájházat megvédjük. Pénzünk természetesen nekünk sincsen, dehát van egy országos múzeumi tekintélyünk, vannak történeti, néprajzi szakismereteink és föl tudjuk emelni a szavunkat, tudunk jó szót mondani illetékes helyeken. Én még azt a lehetőséget sem zárom ki, hogy a szakmai véleményadással rostáljuk meg ezeket a tájházakat, mivel elég szé-