Önkormányzatok a helyi és nemzetiségi értékekért (A 16. Országos Műemléki Konferencia Békés megye, 1991 )

Román András: Építészeti örökség és/vagy műemlék?

ezen belül a történeti városokkal foglalkozóként ne várjanak más választ a kérdés első felére, mint azt, hogy fenn kell tartani, meg kell őrizni őket. De hogyan? Mi legyen a védettség módja? Ez némileg részletesebb választ igényel. A magyar műemlékvédelem szervezete — a rendelkezésre álló pénzzel együtt — magával a műemlékvédelemmel, a műemléki állománnyal együtt fejlődött. Létszám, épület, költségkeret mind olyan nagyságú, ami nem elég ugyan a tízezer körüli műemlékhez, de csőd azért nincs. A tíz-tizenháromezer műemlék — a mai és várható távlati állomány — továbbra is kezelhető marad, ha nem is igazán jó színvonalon, de elfogadhatón. Ha a védett emlékek száma a duplánál is többre emelkedne, azonnal ellehetetlenülne minden. Ezen egy decentralizáció se segítene, hiszen a műemlékvédelem központi műemléki infrastruktúra nélkül elképzelhetetlen, ez pedig nem decentralizálható. Ahhoz azonban, hogy a teljes építészeti örökséget védelemben részesítsük, a műemléki szervezet mértéktelen felduzzasztására vagy széttördelésére nincs is szükség. Van erre erő és szervezet. A helyi erő és szervezet, az önkormányzatoké és a helyi civil társadalomé. S hogy így van, az nemcsak praktikus okokra vezethető vissza, hanem a műemlékvédelem lényegéből eredő filozófiaira is. Az elmúlt években-évtizedekben a világ műemlékvédelme felismerte, hogy a műemlékek értékhierarchiája a védelem hierarchiáját igényli. Felismerte, hogy örökség és örökség között különbség van abban a tekintetben, hogy mekkora történeti-esztétikai-etikai érték akkumulálódott egy-egy műemlékben, Pogány Frigyes klasszikussá vált értékmeghatározását elfogadva. Mekkora érték akkumulálódott, ennek megfelelően az emberek milyen köréhez szól s mekkora kör tehető felelőssé érte? Nem mindegy, hogy a római Szent Péter bazilikáról, a budapesti Szent István bazilikáról, a békéscsabai evangélikus templomról vagy a mezőberényi katolikus templomról van-e szó. Védendő, megőrzendő, tisztelni- és szeretnivaló mind a négy — mégis érezzük, hogy kisugárzásuk köre nem azonos. A modern műemlékvédelem ebben a tekintetben azon a dialektikus felismerésen áll, hogy noha abszolutizálja a védelmet, annak szükségességét, mégis számot vet a hatókör rádiuszával, összhanba hozva ezt az emberek azon körének sugarával, akiknek identitását az illető örökség kifejezi, így született meg 1972-ben az UNESCO fontos határozata a természeti és kulturális világörökségről, felismerve azt, hogy a Szent Péter bazilika (éppen így a kínai nagy fal vagy a máig egyetlen tradicionális falu a listán: Hollókő) nemcsak a helyieké, nemcsak az illető országé, hanem — morálisan persze és a felelősséget illetően — az egész emberiségé. Ezt a gondolatot folytatták azok a szervezetek és szakemberek, amelyek és akik megalakították 1989-ben Magyarországon a Nemzeti Örökség Bizottságát, kifejezve azt a filozófiai tényt, hogy a pesti Bazilika nemcsak a lipótvárosiak vagy a budapestiek, de az egész magyarság identitástudatát fejezi ki. Legyen ezért nemzeti műemlék, egyelőre társadalmi védettségben, remélhetőleg a későbbiekben törvényileg kodifikálva. A békéscsabai evangélikus templom a hierarchia következő fokát reprezentálja: azt, amelyik szépségénél, jelentőségénél, történeti-szellemi-építészeti értékeinél fogva beleillik azon műemlékek sorába, amelyeket országosan, központilag kell védeni. (Tegyem hozzá: azok élvonalába.) S végül a mezőberényi katolikus templom a példasorban az, amelyik történeti-esztétikaietikai értéke a legcsekélyebb, az, ami leginkább a herényiek identitását fejezi kő, de azt kifejezi. Az, amit így leginkább a helyieknek, a mezőberényiekben kell megvédeniük. A számok jól fejezik ki a körök rádiuszait: világörökség kettő van Magyarországon s távlatilag se több négy-ötnél. A nemzeti örökség számát két-háromszázra becsüljük s mint láttuk: az országos műemlékekét tízvalahány-ezerre, a helyileg védett építészeti örökséget húszezerre. A piramis szerves és logikus.