Évezredek építészeti öröksége (A 15. Országos Műemléki Konferencia Budapest, 1989)

II. szekció - Román András: Városrehabilitáció ma és holnap

minisztériumunk nem "KÖ" előtagja lesz az erősebb kutya, amelyik megerőszakolja a történeti városokat és negyedeket. Nagyon fontosnak tartom, hogy a karbantartás a jövőben nagyobb szerepet kapjon a jelenleginél. Ezt a nálunk sokadrendűnek kezelt kérdést nem tartom olyannak, ami pénzt visz el, hiszen éppen ellenkező az igazság, a tisztességes karbantartás éppenhogy megtakarítást eredményez a felújításban. Nem véletlen, hogy a karbantartás fontosságára mind a Velencei Charta mind a Történeti Városok Nemzetközi Chartája kitér. A Velencei Charta ezt mondja: "A műemlékek konzerválása elsősorban állandó karbantartásukat teszi szükségessé.", a Történeti Városok Chartája pedig ezt: "A történeti városok és városnegyedek megőrzése az épületek folyamatos karbantartását igényli." A karbantartás elhanyagolása valahogy összefüggésben látszik lenni bizonyos formációkkal, mások szerint "délkörökkel". Európával való integrálódási törekvésünk talán e tekintetben is hozhat eredményeket. Ennek jegyében esetleg még az is lehetséges, hogy az említett budavári összehangolt felújítási akcióra máshol is sor kerüljön, ha pedig meglesz az 1995-ös Bécs-Budapest Világkiállítás, ez egyenesen elkerülhetetlen. A magyar városrehabilitációs tevékenységet egyébként, ha sebességétől eltekintünk, szakmailag jónak tartom, így új módszereket nem várok. Egyetlen kiküszöbölhető hibát látok: a tetőterek hcl y cnkcr.t n:ér + t e 1 en „beépítését. Igaza van Ráday Mihálynak, amikor legutóbbi városvédő műsorában a dicséretes mosonmagyaróvári rehabilitáció árnyoldalaként szólt erről. Nagy kár, hogy ezt a hibát még Győrött is elkövették. A rehabilitációval elkerülhetetlenül vele járó lakásszámcsökkenés nem indokolhatja a prepotens új építészeti elemek tömeges megjelenését történeti városainkban. Ez természetesen azt sem jelenti, hogy tetőtérbeépítés egyáltalán nem lehet, de azt igen, hogy nagy körültekintéssel, és a városkép elsődlegességének biztosításával kell dönteni. Valahogy úgy, ahogy a VÁTI kiváló tanulmányterve javasolja a budai várnegyedre. Bizonyos, hogy ebben a kérdésben korábban az OMF sem volt kellően határozott. Mi több, saját székházának tetőtérbeépítéseivel Budán, Székesfehérvárott és Kőszegen maga szolgáltatott rossz példát. Vannak a rehabilitációnak olyan aspektusai is, amikről két éve Pécsett, a XIV. Országos Konferencián már szóltam: így a városok szellemi arculata védelmének fontosságáról, a településvédelem - azóta sem elismert fogalom - elterjesztésének szükségességéről, azaz - más szóval - az urbanisztika és műemlékvédelem sínpárjának e tekintetben is szükséges összefonódásáról. Nem akarván beleesni az önmagam ismételgetésének súlyos hibájába, részletesebben most ezeket nem említem. Végezetül és befejezésül viszont emlékeztetnem kell a ma és főként holnap városrehabilitációja egy új, nem szakmai hanem politikai vagy inkább emberi szabályáról: Ez az akció nem a helyi hatalom és a várostervező exkluzív sakkpartija, hanem a város lakosságának - divatos szóval a helyi civi1társada1om - közügye. Nem véletlen, hogy a történeti városok elleni legsúlyosabb merényleteket az elmúlt évtizedekben azokban az országokban követték el, ahol társadalmi kontroll nélkül uralkodhattak a helyi kiskirályok. Őszintén remélem, hogy az építészeti örökség ezen gyilkosainak országunkban végképp befellegzett, és nem sok idejük van másutt sem; nevezzék bár művüket szisztémátizálásnak vagy a jövő városa építé—