Plank Ibolya: Hollenzer László (1870-?) műemléki fotográfus emlékkiállítása (Kiállítási katalógusok Budapest, 1990)
Hollenzer László műemléki és művészi fotográfus
fényképész ajánlatát. A kivitelezésre azonban a miniszter halála és további pártfogók híjján nem kerülhetett sor. A négy évvel későbbi párizsi világkiállítás 1900-ban újabb kitűnő alkalmai és lehetőséget jelentett a bemutatkozásra. Az előkészületek természetesen már jóval korábban megkezdődtek a pályázók részéről, és amint a budapesti kiállításra, úgy erre is, a vezető fényképészek között Ellinger Ede műterme is számos fotóval készült. Hollenzer László kitűnő mestere és főnöke mellett, mint közreműködő munkálkodott, értékes szakmai tapasztalatot szervezvén eközben. Meg kell említeni, hogy ekkor még az utánpótlás kinevelése szakiskola hiányában a műtermekben történt. A mesterséget ezúton elsajátító Hollenzer számára és pályájának alakulására a két nagyszabású kiállításra való felkészülés, és a velük együtt járó lehetőségek döntőnek bizonyultak. 1899-ben felkereste Lukács Béla minisztert, és arra kérte, hogy miután a milleneumi kiállításra vonatkozó tervei nem valósultak meg, a párizsi világkiállításra, állami megbízatásként lefényképezhesse az „IN NATURA" kiállított tenyészállatokat, és mindent ami a mezőgazdasági kultúránkra vonatkozik, mert az esetben önállósítja magát. A miniszter úr Hollenzer eddigi munkásságát méltányolva, támogatta kérését. A budapesti Józsefvárosi Bank R.l. miután meggyőződött arról, hogy a fényképész államilag garantált megbízatás várományosa, 15 ezer korona bankhitelt folyósított számára. Hollenzer, 22 évvel idősebb munkatársával, Okos Lászlóval együtt rendelkezett még ugyanennyi készpénzzel, s így megteremtődött a pénzügyi alapja egy fényképész cég alapításának. A „HOLLENZER és OKOS" cég 1899-ben az I. ker. Krisztina körút 141. sz. alatt állította fel közös műtermét, és szerelte fel azt a szükséges gépekkel és műtermi tartozékokkal. Hollenzernek társulásuk előtt itt volt a lakása, Okosnak pedig a műterme, így a tapasztalt mester és a fiatal, ötletekkel teli fényképész összefogásáról lehetett szó, mondhatni egy fedél alatt. A vállalkozásba a nagyobb tőkét Hollenzer fektette be, és a későbbiekben is az. ő pályája ívelt följebb. Párizsi vállalkozásuk azonban kudarcba fulladt, amint erről ő maga így írt: „...De fájdalom Lukács Béla kegyelmes Úr távollétében a Párizsban működő kormánybiztosság a munkát másnak juttatta..." Ettől a szerencsétlen közjátéktól veszi kezdetét örökös pénzzavaruk. A műterem és a gépek jó része a megígért állami munka hiányában kihasználatlanul állt, ezért kénytelenek voltak bevezetni a portrékészítést, és ennek megfelelően átalakítani és felszerelni a műhelyt drapériákkal, hátterekkel, műtermi bútorokkal és egyéb kellékekkel. Ennek néhány részlete a fennmaradt, és a kiállításon is bemutatott portré képeken látható. Önéletírása szerint az átalakítás elég szűkösen sikerült, és a kínzó pénzhiány majdnem a bukásukat okozta. A kor divatos vizitkártyáinak és kabinetportréinak készítése sem merítette ki a teljes kapacitást és alig volt elegendő a bankhitel kamatainak és törlesztőrészleteinek a fedezésére, ami jövedelmük közel 40%-át telte ki. A Műemlékek Országos Bizottsága Fényképésze Anyagi nehézségei ellenére Hollenzer László 1900-ban mint kiállító, részt vett a párizsi világkiállításon. Művészi portréiért, valamint Fabrusz János szobrászművész „Krisztus szobrának" gyertyafényű felvételéért mint újítót Grand Prix-díjjal tüntették ki, és a fotográfus nem kis büszkeségére a díjról szóló értesítést Gr. Zichy Jenő és Gr. Larácsony Jenő urak, személyesen vitték föl „társas" műtermébe.