A műemlékek sokszínűsége (A 28. Egri Nyári Egyetem előadásai 1998 Eger, 1998)

Előadások / Presentations - NÉMETH Györgyi: Nagyipari létesítmények műemlékvédelme

a gyárhoz a vele azonos építészeti stílusban épített, sokszor a város minden funkcióját ellátni képes kolóniák. A fennállásának több, mint két és egynegyed százados jubileumán is túljutott diósgyőri vasgyár. Virágzása idején olyan üzemóriás volt, amelyet teljes vaskohászati vertikummá építettek ki. A gyár elődjének tekinthető ómassai és újmassai nagyolvasztókat még a Bükk hegység belsejébe építették, a Fazola Henrik Uppony és Nekázseny térségében feltárt vasérc, s mindenekelőtt a vasolvasztáshoz szükséges faanyagot bőséggel szolgáltató erdők közelébe. A kor átlagos színvonalának megfelelő massák közül az előbbinek csak a támfala maradt meg, az utóbbiból azonban Magyarország első számú ipari műemléke lett a korábbi évtizedek tervezgetéseit az 1950-es évek elején való váltó felújítás következtében. A 18. század végének vaskohászatára emlékeztet az igazgatási és adminisztratív feladatok ellátására épített, de a lakhelyül szolgáló s raktárhelyiségekkel rendelkező műemlék jellegű ún. kancelláriaépület is, amelyben a Központi Kohászati Múzeum került elhelyezésre. A korai vasgyártás emléke a Hámori-tó is, amely tulajdonképpen a Szinva és a Garadna patak összefolyásánál elhelyezett vasverő hámorok vízszükségletét biztosító mesterséges víztározó, noha erről nemcsak a turisták többsége, hanem sok miskolci sem tud. Miután a faszenes vasolvasztás korszerűtlenné vált, s az újmassa kapacitása is kicsinek bizonyult az államvasutak sínszükségletének kielégítésére a magyar állam elhatározta, hogy Miskolc és Diósgyőr mezővárosok határára új vasgyárat telepít. A gondos előzetes felmérések ellenére sem sikerült a gyár helyét elég körültekintően megválasztani, nehézkes volt a szén beszállítása a környező bányokból, amelyek különben sem tudtak elég jó minőségű szenet biztosítani, külön vasúti szárnyvonalat kellett kiépíteni s a fő közutak is távol estek, nem beszélve arról, hogy a terület sem sík, hanem emelkedő s ráadásul magas a talajvíz szintje. Az 1870-től termelő gyár a századfordulóra számos szép, a „kincstári stílust" képviselő nyerstéglaépülettel rendelkezett. Ezek közül még mindig látható a farácsos tartószerkezetű vasúti felépítmény és a gépgyártó üzem, valamint a csavargyár részben kibővített kéthajós csarnoképülete. Még ma is jól működő, különleges szellőzési rendszeréről nevezetes a vegyilabor ugyancsak századfordulós épülete, melyben az eredeti laborberendezés jó része viszonylagos épségben megmaradt. Az 191 l-ben épített váltócsarnokot beépített öntöttvas boltív teszi érdekessé. Az üzemépületekkel egyszerre került sor a kolónia építésére, amelynek területén az üzemépületek anyagával és stílusával megegyezően építették fel a lakóházakat s mellettük az iskolákat, templomokat, kórházakat, gyógyszertárat is. Hasonló képet mutat a perecesi kolónia is, melyet a gyárat ellátó szénbányák közelében emeltek a bányászok elhelyezésére. Korának kiemelkedő műszaki megoldású alkotása a Gränzenstein altáró, amelyen keresztül szállították keskeny nyomtávú vasúton a gyárba a szenet s a bányába a bányászokat. A két világháború közötti időszak fejlesztéseinek az eredménye az 1940-ben üzembe helyezett keleti erőmű. Nagyléptékű változásokat az 1950-es évek hoztak, amikor a háborúban elpusztult helyére felépült az új tűzállótéglagyár, a 780 m

3-es harmadik nagyolvasztó a hűtőtornyokkal, s termelni kezdett a bauxitbeton- és acélszerkezetű, de téglából épített középhengermű. A gyár képe az 1964-es rekonstrukciót követően jelentősen megváltozott, hiszen sok régi csarnok eredeti jellegzetességeit ekkor szüntették meg, acélváz közé emelt téglafalakkal nagyobbítva meg ezeket a termelési szükségleteknek megfelelően. Nagyobb szabású építkezés ezt követően még 1969-ben, az 1970-es évek elején, majd 1980 körül zajlott, amikor sorrendben a 2. számú elektroacélmű, a nemesacélhengermű, majd a kombinált acélmű megépítésére került sor. Az 1953-tól Lenin nevét viselő vaskohászati gyáregyüttes épület-, műtárgy- és technológiai berendezés állományát áttekintve bizton állíthatjuk, semmiképpen sem indokolt, hogy a korai időszak néhány emlékén kívül a műemlékvédelem másokat is ne méltasson figyelemre. Akár az épületek, építmények esztétikai értékeit vesszük tekintetbe, akár a még termelésben lévő, de muzeális gépek egyediségét, vagy műszaki megoldásait, akár a borsodi iparvidék honfoglaláskorig - a Miskolc környéki vasgyártsát tekintve a 18.