A műemlékek sokszínűsége (A 28. Egri Nyári Egyetem előadásai 1998 Eger, 1998)

Előadások / Presentations - Georgiosz PROKOPIU: Polikrómia a bizánci művészetben és a templomok díszítésében

DÍSZÍTÉS A bizánci építészet - a római építészethez hasonlóan - a tömeget úgy kezelte, hogy architekturális kiemelkedések vagy (az erők hatását bizonyos pontokon hangsúlyozó) tagolások nélküli kiterjedt felületeket kapjon. Más szóval, annak érdekében ,hogy a tömeg anyagtalanságát sugallja, a bizánci művész sima vagy átlyuggatott felületeket készített (amelyeket csak díszítő sávok szakítottak meg). A falak burkolását nem plasztikus tömegek hozzáadásával oldotta meg, hanem lapos márvány-burkolólapokkal vagy vakolt felületekkel, amelyek alkalmasak voltak mozaikok vagy freskók felvitelére. A díszítés új koncepciója jött létre: a felület esztétikai kifejezése, amelynek legegyszerűbb példája a bizánci falburkolat. A polikróm márványlapokat úgy kombinálták, hogy erezetük fantasztikus mintákat hozzon létre, és amikor a fény súrolja ragyogó felületüket, az anyagtalanság és súlynélküliség illúzióját keltsék. A plasztikai díszítés összhangban a felület esztétikai kifejezésével lapos, két dimenziós jellegű, ezért vagy síkrelief (au champleve) vagy lyuggatott díszítés (a jour). Ezek a finom „hímzések", amelyek a bizánci templomok felületét borítják két határozott esztétikai hatást hoznak létre: a miniatűr elemek alkalmazásával a belső tér esztétikai felnagyítását érik cl, finom fonatú, de merev csipkézetükkel vagy hálózatukkal pedig a szemet állandó mozgásra késztetik , így teszik a tömeget anyagtalanná, elfeledtetve az anyag egyébként érzékelhető súlyát - ahogy a néhai P. Michelis professzor írta. A bizánci díszítés követi a bizánci építészet alapelvét, vagyis a részt az egésznek rendeli alá, és így akárcsak az építészet nem szerkezeti (tektonikus), hanem inkább festői hatású. A korai keresztény periódus után a bizánci építészet dekoratív tendenciája a templomok külső falaira is kiterjedt. Reliefként megmunkált márványlapokat illesztettek a falakra, mint a Gorgoepikoos templomnál vagy síkreliefként megmunkáltakat, mint a Hosius Lukas kápolna kupolájában. Azonban főleg a falak egyszerűbb anyagát rendezték el úgy, hogy díszítő hatást nyújtsanak, hol téglával szegélyezett falazat formájában, hol érdekes téglakombinációval, ahol időnként kerámiadíszítést vagy kufi írásos frízeket is alkalmaztak, így nemcsak egy újfajta kisléptékű mérce adódott, amely megmutatta a templom méreteit, hanem a templom természetes polikrómiájával „festői" jelleget öltött. Amit ezek az elemek nyújtottak az nem csupán a templom külső képének harmonikus kiegészítése volt, hanem művészileg elengedhetetlen részét képezte egy olyan építészetnek, amely kibontja a felületeket és minimális számú kiemelkedő részt tartalmaz. Hasonló díszítő tendenciákat találunk a román építészetben a külső falakon, ahol azonban megjelenik már a szobrászati díszítés is, ami majd a gótikában válik általánossá. A templom homlokzatok két dimenziós díszítésének polikrómiája mind a bizánci mind a román stílusban természetes és nem festett volt. Szemben a görög templommal, amelynek építőanyagát festették, a bizánci templom megőrizte anyagának természetes színét. Egészében véve ugyanazt az elvet alkalmazták a belső márványlemezes és mozaikos díszítésnél is - ezek is a polikrómiát szolgálták. A freskók csak később jelentek meg. A BELSŐ DÍSZÍTÉS POLIKRÓMIÁJA Polikrómia nélkül a bizánci templomok belső díszítése minden bizonnyal tökéletlen lett volna. A polikrómia a fénynek melegséget ad, hozzájárul az atmoszféra teremtéshez és ezzel a fantasztikus elemmel megtöri a templom hideg méltóságát. A festészet (mozaik vagy freskó) mozgalmas ábrázolásmódjával életet és mozgást visz a térbe. A színharmónia meglágyítja a Mindenható tiszteletet parancsoló és félelmet ébresztő pillantását, az Istenanya szűzies szépségét és a szentek és mártírok éteri arckifejezését. Azáltal, hogy szelle-