A műemlékek sokszínűsége (A 28. Egri Nyári Egyetem előadásai 1998 Eger, 1998)

Előadások / Presentations - Georgiosz PROKOPIU: Polikrómia a bizánci művészetben és a templomok díszítésében

is jellemző volt, az architektúra teátrális interpretációja, amely a római birodalom utolsó századaiban alakult ki. A művészeti forma így esztétikai függetlenségre és individualitásra tett szert, amely a bizánci „inverz perspektíva" révén még hangsúlyosabbá vált. Ez olyan perspektíva, amely ahelyett, hogy a tárgyakat és alakokat a háttérbe, a jelenet mélyébe tolná, előrehozza az első síkra hangsúlyozva, hogy a kreatív művészi tér két dimenzióra korlátozódik, a fal felületére. így alakult át fokozatosan a a hellenisztikus művészet három dimenziós perspektívája a bizánci művészet két dimenziós perspektívájává. A szent alakok szintén elvesztették három dimenziós megjelenésüket. Egy egyszerű és erős vonallal határolva kerültek az új művészi térbe, egyetlen síkba egy üres és csupasz hátérre. A bizánci művészeti alkotások esztétikailag magas szintre emelték a szín és a körvonal használatát. A tiszta színek és tiszta vonalak az ikonográfia tragikus hőseit súlytalan, anyagtalan köntösökbe öltöztették három dimenziós aspektus és térfogat nélkül. A test anatómiája egy illuzórikus körvonallá vált, csupán két dimenzióban. A tájkép és az architekturális díszítés, a perspektíva és az árnyékok mind eltűntek a mögött az arany függöny mögött, amely a dráma színpadára hullott, hogy elválassza az embert a földi dolgoktól és egy másik világba emelje, amelyben az idő és tér meghatározhatatlan fogalmak. A mozaik arany mezeje lehetővé tette a megfigyelő számára, hogy érdeklődését és gondolatait minden zavaró körülmény kiküszöbölésével az ikonábrázolás drámai lényegére összpontosítsa. A bizánci művészet tiszta színeivel közvetlenül a látásra hatott. Napszíneivel izgatta az érzékeket és varázslatával lenyűgözte a nézőt, sokkal előbb, mint ahogy a jelenetekben rejlő ikonografikus szimbólumok hatni kezdtek volna. Előírásoktól és tilalmaktól megkötötten, „mágikus körbe" zárva, hogy a mediterrán vidék és Ázsia forróvérű népeinek erkölcsi törvényt és fegyelmet sugározzon, a bizánci művészet a pogány hagyomány elhagyásáért (a szobrászatban) úgy adott kárpótlást, hogy szenvedélyesen használta a vad és pazar színeket, a drágaköveket, a színes márványt, a fajanszot, a mozaikot, a zománcot, a hímzést, a gyöngyöt, az ezüstöt és az aranyat. A keleti témaként ismert allegorikus állat és növényfigurák és a görbe vonal mellett visszatért a keresztény művészetbe a tiszta szín utáni sóvárgás ősi érzése. Dionüzosz a keresztény ikinográfiában nemcsak a venyige és a szőlőskert mögött rejtőzik. Új életre kel a mauzóleumok, keresztelőkápolnák és templomok belsejének izgalmas polikróm szinfóniájában. A színorgiát a számtalan árnyalatban pompázó mozaikok, márványburkolatok, vörös és zöld márványból készült oszlopok és hasítottkő padlóburkolatok adják. Idézzük a néhai Ang. Procopiou professzort: „A modern művészet fauvizmusa csupán kis mellékfolyó, ha az izgalmas polikrómia hatalmas folyamához hasonlítjuk, amely elárasztja az őskeresztény és bizánci templomok kupoláit és apszisait tiszta és eleven színkontrasztjaival. Az érzékek tiszta szín utáni sóvárgása a legélőbb bizonyítéka a kereszténység népszerű erejének, amely megdöntötte az ókori világ legnagyobb birodalmát, és az azt kormányzó racionalitást a holtak feltámadásába vetett illogikus hittel váltotta fel. Az érzékek követeléseinek erkölcsi alapon történő megtagadását kívánta pszichológiailag ellensúlyozni a látás esztétikai kielégítésével, ez adja a lélek harmóniáját Bizánc keresztény művészetében."