Műemlék-helyreállítások tegnap, ma, holnap (A 27. Egri Nyári Egyetem előadásai 1997 Eger, 1997)

Előadások - Herb STOVEL: A hitelesség, ahogyan azt mostanában értelmezik, ahogy a Narai Dokumentumokban leírták és ahogyan az a műemlékek helyreállítására vonatkozik

mondják: „ez nem jó", féltek, hogy a nyugatiak nem veszik a fáradságot, hogy megértsék a japán kulturális környezetet, ahol az ő mú'emlékes döntéseik születtek. 1992-ben én voltam a ICOMOS főtitkára, Japán megkeresett engem és megkérdezték, hogy hogyan kezeljék ezt a problémát. Az ICOMOS, értékeli a Világörökség listájának nevezéseit, ezért nagy szerepet játszik a megbeszélésekben. Tehát a válaszom, az ICOMOS válasza, abban az időben ez volt: „Nos, mikor problémánk van az ICOMOS-ban, szimpóziumot, tanácskozást szervezünk, és összevetjük a nézőpontokat." Úgy döntöttünk, hogy nem csak a japán kétségek megvitatására jó lehetőség, hanem a hitelesség problémájának megtárgyalására is és arra, hogy megvizsgáljuk hogyan látják ezt a kérdést különböző kultúrákban. Lehetőségünk volt megvitatni a hitelesség kérdését nemcsak épületek esetében, hanem például elgondolkozni azon, hogy mit jelent ez kulturtájak, történelmi városok esetében. Tehát elkezdődtek a viták. Szerettünk volna egy új globális keretet adni a műemlékvédelmi témák tárgyalásához. Legalább hat, vagy hét nemzetközi tanácskozás volt Norvégiában, Olaszországban, Csehországban, (Chesky Krumlovban) az USA-ban (Saint Antonioban) és Dél-Amerikában. Azt hiszem azonban, van még egy ok, amiért a hitelesség az érdeklődés középpontjába került. Nevezetesen, hogy a műemlékvédelemben mindig is volt egy állandó keresés, hogy újszerűen nézzük azokat az elveket, amelyeket követünk, és megpróbáljuk megtalálni azokat az univerzális elveket, melyek összekötnek bennünket egy közös cél elérése érdekében. A Velencei Karta, bár sokan kritizálják, alkotásának idején a konszenzus példás eszköze volt, amely a műemlékvédők világát egy szellemben fogta össze. Az ICOMOS-ban és a műemlékvédelemben, ahogy az idők és a körülmények változtak, mi mindig azt kérdeztük magunktól: „Vannak-e más, egyetemleges elvek, eszmék, melyeket valahogy meg kell találnunk, és melyek segíteni fognak a munkánkban;" A Nara Dokumentum valóban tükrözte azt az erőfeszítést, hogy a műemlékvédelmi tevékenységben megpróbáljuk elérni a közös kultúra általános megértésének egy más szintjét. Szeretném bemutatni azokat az utakat, amelyeken a hitelességről szóló vita fejlődött, és megmutatni, hogy milyen sok ellentmondást, milyen sok teljesen különböző hozzáállást vettek figyelembe azok, akik a vitában résztvettek. A sok megközelítés közül csak ötöt-hatot szeretnék bemutatni azokat, amelyek különösen népszerűek voltak a tanácskozásokon. Sokan erre a vitára bizonyos cinizmussal néznek, mondván: „Minden hiteles, minden valódi, én is valódi vagyok, te is, ez is, akkor meg miről vitázunk;" Ez a nézőpontja gyakran a régészeknek, akiket arra tanítottak, hogy a kultúrának, az anyagi kultúrának evidenciáit analizálják és egyformán értékeljenek mindent, amit találnak. Egy régésznek minden dokumentumértékű, mindennek története van, ezért minden hiteles. Ez nem értékítélet, ez nem rossz, vagy jó, csak a különböző létező elképzelések bemutatása. Nagyon sok vélemény van és sok cikket Vírtak erről. Próbálnak visszamenni (a történelemben és a nyelvben) a „hitelesség" szó használatának eredetéhez. Ha az európai nyelvekhez és az európai hagyományokhoz ragaszkodunk, nagyon világos, hogy a szó az idők folyamán sokat változott. Láthatjuk, hogy hitelességet a korai középkorban a hatósággal hozták összefüggésbe. Azok a parancsok, melyek olyan valakitől jöttek, akinek hatalma volt, az hiteles is volt, mert annak a személynek a hatalmát jelképezték. Valahogyan a késő középkorban a szó inkább a hit kérdésével került összefüggésbe. Az emberek hiteles relikviáról beszéltek és a hitelességet valaki hatalommal bíró nyilatkoztatta ki, aki azt mondta, hogy: „az igaz kereszt ezen emléke hiteles". Meg sem próbálták meghatározni, vagy megérteni, hogy vajon az anyag hitelese, vagy csak az egyház mondta azt, hogy hiteles. így az egyház, mint a hatóság kinyilatkozása hitelességet adott ezeknek az emlékeknek, ezeknek a tárgyaknak. A XVIII. századra azonban láthatóan az emberek a hitelességet az eredetivel, a valódival - az éppen divatos másolat ellentéteként - hozták kapcsolatba. Az utóbbi 20-30 évben a hitelességet az integritással váltakozva használják a műemlékvédelemben. Érdekes megfigyelni a Világörökség Konvenció szövegében azt, hogy a listára felvett kulturális örökségnek meg kell