XX. századi műemlékek és védelmük (A 26. Egri Nyári Egyetem előadásai 1996 Eger, 1996)

Előadások: - Fejérdy Tamás: A XX. századi építészet és a műemlékvédelem

Kétségtelen, hogy a század 60-as, 70-es éveiben jóvátehetetlen pusztítások is történtek, mégpedig „rendszersemleges" módon, a modern építészet és urbanisztika nevében. Nemcsak az erőltetetten motorizált közlekedést kiszolgáló mindentpusztító fejlesztési szemlélet megjelenésére kell itt gondolni, hanem a „mindenáron magasház" szemléletre, vagy egyszerűen csak a korábban soha nem látott méreteket öltött, s ahhoz a békeidőben eszközeit is megteremteni tudó komfortosítási igényről. Szem elől nem téveszthető a politikailag is megsegített divat hulláma sem, amely az új és modern mindenhatóságát sugallta. Mégis: a műemlékrestaurálás és a modern építészet elválaszthatatlanná váltak. Nagyszerű külföldi és hazai példák idézhetők az egyes műemlékek helyreállítására éppúgy, mint a történeti környezetben felépített foghíjbeépítésekre. Ami az egyedi műemlékhelyreállításokat illeti, azok közül azok bizonyulnak maradandó értékűnek, amelyek esetében az építésznek sikerült restaurátornak maradnia. Az ugyanis korszaktól és a kortárs építészet milyenségétől függetlenül érvényesülő elv, hogy a műemlék nem lehete ürügy az alkotásra, vagy ha azzá válik, akkor már nem lehet restaurálásról beszélni. Nagy léptekkel haladva a lassan végéhez közeledő századunkat áttekintő gondolatsorban, napjhainkhoz érkezve ismét valami változásnak, valami újnak a jeleit érzékelhetjük. A modernnel szemben, vagy önmagában is történetinek nevezett építészet ugyan nem tért, nem is térhetett vissza, mégis, az összefoglalóan, és, meglehet pontatlanul posztmodernnek nevezett kortárs törekvések erőteljesen jelen vannak és hatnak a mai építészetben. Biztosan sokkal mélyebb társadalompszichológiai, szociológiai és mit tudom én még miféle gyökerei vannak ennek a jelenségnek, egy biztos, hogy formailag egyfajta visszafordulást, vagy azt is jelent a történeti építészet nyelvezetéhez. Bár ezt a jelenséget is lehetne egyfajta eklekticizálásként bemutatni, kétségtelen, hogy itt másról, talán többről is van szó. Nem akarom e téren túlértékelni a műemlékvédelem jelentőségét, szerepét, ezért csupán annak a puszta megállapítására szorítkozom, hogy a műemlékrestaurálások folyamatos léte keltette katarzis feltétlenül szerepet kellett játsszon. Nyilván egyfajta csömör következett be a modernizmus racionalista sivársága nyomán, ami befogadóvá, a történeti értékek iránt érzékennyé tette a társadalmat, vagy legalábbis annak meghatározó szereplőit. Jómagam hajlok annak a megállapítására is, hogy a műemlékvédelem az a szűrő, amelyen keresztül a modern építészet, mint a huszadik századot mégiscsak leginkább jellemző periódus, értékei is fennmaradnak. Nemcsak konkrét, egyedi emlékekre gondolok, bár azokra is. Hanem arra, hogy a modern után már nem lehet úgy visszatérni a történeti stílusokhoz, mintha a modern nem is lett volna. A hitelesség egyfajta „igazság" értelmezésében nem engedi meg, hogy mindaz, amo a modern építészetben időtállónak bizonyult, ne épülne be a folytatásba. Külön említést érdemelnek a század építészeti alkotásai közül kikerülő műemlékek. Számuk egyre nő, de még mindig messze elmarad az indokolttól. Egyre inkább láthatjuk, hogy a század — kezdetétől napjainkig — micsoda hatalmas mennyiségű, és milyen kiemelkedő színvonalú építészeti alkotással gazdagította építészeti örökségünket. Ez azonban az örökségnek meglehetősen veszélyeztetett része. Sok esetben a létrejöttük történeti korszakához fűződő negatív érzelmek miatt — ilyenek a szocreál építészet értéküknél fogva megmaradásra, védelemre érdemes alkotásai. De legalább ekkora veszélyt jelent a közelmúltban bekövetkezett politikai-gazdasági változásokat követő, különféle okokra visszavezethető átalakítási szándék. A jövő műemlékeinek elővédelme tehát elkerülhetetlen, sürgető feladatként áll előttünk, amely a ma építészeti alkotásainak védelmében nyilvánulhat meg. Az építészeti örökség, mint meglehetősen újkeletű fogalom emlegetése egyáltalán nem vélet-