XX. századi műemlékek és védelmük (A 26. Egri Nyári Egyetem előadásai 1996 Eger, 1996)

Előadások: - Román András: A vári foghíjaktól a Beabourg-ig – a XX. század építészet történeti környezetben

ROMÁN ANDRÁS A VÁRI FOGHÍJAKTÓL A BEAUBOURG-IG - A XX. SZÁZAD ÉPÍTÉSZETE TÖRTÉNETI KÖRNYEZETBEN Ismeretes a történészek azon véleménye, hogy a XIX. század lényegében a francia forradalomtól az első világháború kitöréséig tartott. Erre merem alapozni azon állításomat, hogy a szecesszió még XIX. századi stílus, mint ahogy valóban az 1890-es években alakult ki. Ha viszont a XX. század építészetéről beszélünk, akkor az lényegében a világháborút követő években kezdődik még akkor is, ha csírái korábbiak. Miért lényeges ezt tisztázni? Azért, mert az általában modernnek nevezett XIX. századi építészet egy nagyjából kontinuus sor megszakítását jelentette. A vasbeton feltalálásáig az építészeti tér- és tömegalkotásnak határt szabott az, hogy követ kellett kőre vagy téglát téglára rakni, s ha csodáljuk is Brunelleschi zsenialitását, a firenzei dóm kupolája nem változtatta meg alapvetően az építészeti alkotás lehetséges dimenzióit. Nem volt ez másként a fával se: a favázas, fachwerk építészet lehetőségei se haladják meg azt, ami falazásból és boltozásból alakítható. A méretek forradalmához, az évezredes építészeti rendezési elv felbomlásához az öntöttvasnak, majd a nagyszilárdságú acélnak az építészeti elterjedése vezetett, ami aztán kiteljesedett a vasbetonnal. Az embereknek át kellett értékelni fogalmukat a házról. A megszokott építészeti kompozíciós elemek — fal, pillér, tető, kupola, torony — mellett olyanok születtek, amiknek igazából nevük sincs. Némely épület inkább térplasztikának, szobornak hatott és hat, mint háznak, a szó korábbi, tradicionális értelmében. Remekművek jöttek így létre (meg persze sokkal nagyobb számban silányságok is), remekművek, amik nem voltak illeszthetők a Parthenontól az Ybl-operáig ívelő tradicionális sorba. A moderen építészet teoretikusai természetesen tudták ezt s elméleteikkel tovább fejlesztették a spontán gyakorlatot. Le Corbusier híres öt elvének mindegyike szakítás az építészet hagyományaival, az egyik — az, amelyik a szabadonálló beépítési módot tartja egyedül üdvözítőnek — máivárosrendezési méretekben üzen hadat a tradicionális kompozíciós elveknek. A városokat alkotó utca és tér helyett — ahol leginkább csak a katedrális szabadonálló — a városszerkezet felbomlik vagy legalábbis átalakul négyfelé néző épületek lazább vagy sűrűbb halmazává. A városrendezők Athéni Kartája 1934-ben (nem tévesztendő össze a műemlékvédők 1931-es Athéni Kartájával) a pavilonos, szabadonálló beépítési módot mint egyedül kívánatost fogadja el. Ez a premissza — kevés kivétellel — fél évszázadon át támadhatatlannak bizonyult. Csúcspontját az ausztrál fővárosban. Canberrában érte el, ahol a szép természeti környezetben sok száz méter távolságban állnak egymástól a házak, létrehozván ezzel egy olyan építészeti együttest, ami vonzó ugyan, csak éppen nem az, amit évezredek óta városnak nevezünk, hanem valami megnevezhetetlen furcsaság. Mindezt azért tartottam szükségesnek előre bocsátani, mert egyrészt magyarázatot ad arra, miért nem foglalkozom témám keretében a szecesszióval, másrészt és főleg azért, mert okát adja annak, miért kell a régi és új szintézisével hangsúlyosan foglalkozni a XX. század építészetével kapcsolatosan. Különösen egy olyan fórumon, ami elsősorban műemléki, tehát az építészeti kérdéseket is a műemlékvédelem szemszögéből vizsgálja mindenek előtt.