Műemlék lakóházak (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1994 Eger, 1994)

KOMÁRIK DÉNES: Budapesti lakóépületek történeti feltárásának metodikája

mintegy magától összegyűlő — és persze tezaurálandó, kezelhetőén tartandó — anyaga; valamint a módszeres forrásfelkutató-bővítő-tágitó tevékenység, amit az imént részleteztem. Befejezésül néhány szót arról, hogy mindez természetesen megkívánja, de egyben szinte létre is hozza azt a műhely-jelleget, ami nélkül az egész aligha végezhető eredményesen; a fokozatosság elvének szem előtt tartásáról; az itt felvázolt törekvéssel szembeni bizonyos új tendenciáról és az előadott törekvés realitásáról. Ami a nélkülözhetetlen kontinuitást is biztosító mwMy-jelleget illeti, és többször szó is volt róla, gondolom a hangsúlyozáson kívül nem kíván egyebet. A fokozatosság elvén azt értem, hogy tudnunk kell, nem mindig lehet mindent. Attól munkánk, törekvésünk nem válik hiábavalóvá, egésze torzóvá, ha a körülmények diktálta módon olykor szerényebb vagy részleges feldolgozásokat készítünk. Hiszen már maga a feladat jellege is befolyással van a feldolgozás módjára, de a munkatársak eltérő képessége, felkészültsége, habitusa sem marad hatástalan munkájukra. Komolyabban szemébe kell néznünk annak a nem domináló, de létező tendenciának, mely azt az alaposságot és részletességet, amiről itt mindvégig szó volt, nem tartja szükségesnek. Hogy ezzel miért nem értekegyet, az az egész előadásomból kiviláglik, nem szükséges megismételnem. Ami viszont ebben a vélekedésben áttételesen és részlegesen igaz, az a feladatok és a helyzetek különbözőségéből ered. Ha ténylegesen nincs másra lehetőség (pénz, idő, kapacitás stb. miatt), akkor indokolt a kevés, a szerény, mert ez is jobb a semminél. De a feladat is diktálhat más megközelítést. Például akár kistopográfiáról, akár nagytopográfiáról van szó, az nem igényli ezt a mélységű kutatást, sőt helytelen lenne így csinálni. A topográfiák célja az, hogy minél előbb, minél több emlék publikált inventarizálása megtörténjék, a meglevő eredmények felhasználásával, némi szervezett hozzá-kutatással, de nem monografikus igénnyel. Az csupán nagy és örvendetes nyereség, és a meglevő eredmények felhasználását jelenti, ha a mi célkitűzésünk szerint készült épületmonográfiák állnak valahol rendelkezésre. Tehát a szerény feldolgozás nem önmagában vetendő el, csak az az esetleges elv, hogy mindenkor, mindenben ez legyen a megoldás, hogy a műemlékhelyreállításokat megelőző feltárásoknak, kutatásoknak ne a jelen előadásban elhangzott módszer legyen a kívánatosnak tekintett megoldása — vagyis az alapos feldolgozás elvi elvetése. E mögött az elvi elvetés mögött meghúzódhat az a tudatos vagy nem tudatos megfontolás, hogy az, amire az én meggyőződésem szerint törekedni kell, nem reális, nem megvalósítható. Ennek első cáfolata saját, közel 30 éves gyakorlatunk. Másodszor az a meggondolás, hogy egy-egy ilyen kutatási munka — mint már utaltam rá — olyan anyagi megterhelést jelent, mely csupán töredéke az épület mindenkori felújítási, esetleg átalakítási költségének. Ebben az egyetlen tényben rejlik (és rejlett) végülis az egész célkitűzés reális volta. Megvalósítása során persze mindig meg kell oldani a változóan új és új jogi, szervezési és egyéb feladatokat — de azzal foglalkozni már nem ennek az elődásnak feladata.