Műemlék lakóházak (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1994 Eger, 1994)

KOMÁRIK DÉNES: Budapesti lakóépületek történeti feltárásának metodikája

hogy ilyenkor azért minél többet összegyűjtsünk róla. Természetesen elsősorban azt, ami épületünkhöz hasznos lehet. De ha minden esetben tovább bővítjük az ilyen ismeretek körét, akkor hosszabb idő alatt az ilyen mesterről számottevő és egyre jobban összegezhető anyag birtokába jutunk, amit visszahatólag az egyes épületek kutatásánál is tudunk hasznosítani. Mivel még Pesten és Budán is viszonylag szerény a működő céhes mesterek száma, s kisebb városokban ez méginkább így van, nyilvánvaló, hogy növekvő számú épület feldolgozása során ugyanazzal a mesterrel egyre többször lesz dolgunk, tehát a rá vonatkozó anyag növekedésével, valamint azzal, hogy erre az anyagra újból és újból szükség lesz, biztosan számíthatunk. Ami az említett intenzív, nagyon sok mindenre kiterjedő forrásfeltárást illeti, annak indokoltságát, értelmét, hasznát a következőkben látom: Amennyiben valóban épületmonográfia készítése a célunk — és végülis mind műemlékvédelmi mind művészettörténeti szempontból ez az optimális — az csak ezen az úton érhető el. Továbbá, ha úgv végezzük ezt, ahogyan eddig szó volt róla, akkor — mintegy nagyító alatt — egyre jobban megismerjük az illető hely, város történeti, építészettörténeti, műszaki történeti mikrovilágát, amely nélkül az épületmonográfiák egyedi feladatát nem lehet megoldani. Olyan részletességgel ismerjük meg az ottani építési gyakorlatot és szokásokat, valamint még sok egyéb szükséges dolgot is, ahogyan azt készen nem kapjuk meg sehol sem. Ezt nekünk magunknak kell feltárnunk, felépítenünk. Az egész országra érvényes mozzanatok — pl. köztörténeti események, stílustendenciák, céhes szabályok — mellett minden városnak megvannak a maga saját kulcseseményei, sajátságai, sajátos gyakorlatai stb., melyek nélkülözhetetlen, fölényes kezelésének készségét csak így tudjuk elsajátítani. Hogy ez valóban így legyen, ahhoz persze nem elég, ha az egyes esetekben megelégszünk a már ismert módon elérhető forrásokkal. Kell az — és ezt szeretném nagyon hangsúlyozni —, hogy a kutatás minden egyes esetben és általánosságban is törekedjék újabb és újabb, addig nem használt forráscsoportok, fondok, kutatási módszerek felkutatására. A kutatási munka tehát ne gépies, hanem fejlesztő tendenciájú legyen. Talán mondanom sem kell, hogy ily módon nemcsak gyümölcsöző lelőhelyekre bukkanunk, hanem idővel egyre több, egyre átfogóbb anyag birtokába jutunk, mely saját további munkánkat hihetetlenül megkönnyítheti, s egyben az egyes épületeken túlmenő, általánosabb érvényűvé is teheti. Ezeket szerencsés esetben még publikálni is lehet, s így segédletté válhatnak sokak számára. Hadd mondjak az ilyen módszeres anyagfeltárásra-gazdagításra néhány apró, esetlegesen kiragadott példát saját gyakorlatunkból. Korábban sehonnan sem lehetett tudni, hogy a Szépítő Bizottmány megalakulása előtt Pest városának bármilyen építési engedélyeztetési eljárása lett volna, pedig — nevéből nem sejthetően — egy telekkönyvi iratcsomó rejti ezt — igaz, töredékesen. Vagy a pesti tanácsi iratok közt található egy igen alapos lista az 1809—1829 közti engedély nélküli építkezésekről. Továbbá össze lehetett állítani szétszórtan őrzött listák alapján az engedélyezett pesti építkezésekről készült kimutatásokat: mettől meddig épültek, esetleg mit hagytak el a tervezettből. Sajnos ezt is csak töredékesen, de adott esetben így is nagy segítséget jelent. És hosszan folytathatnám e példák felsorolását. Mindaz azonban amit most elmondtam, nemcsak azt mutatja, hogy így az egyes épületek története válik esyre szélesebb körűen feltárhatóvá, hanem — és ezt már említettem — kutatásunk egyben alapkutatás is. Nem csupán egy-egy épület történetét tárjuk fel izoláltan, munkánk mindig az építészettörténet kisebb-nagyobb egészének része, s kell is, hogy ezzel a tudattal és szándékkal végezzük. Ezzé teszi az épületek ismertetett alapossággal való kutatása során a hosszú idő alatt