Műemlék lakóházak (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1994 Eger, 1994)

BALASSA M. IVÁN: A magyar falusi lakóház fejlődése

számtalan vízfolyás, mocsár partján a galéria- és ártéri erdőkben még elegendő fa állt a rendel­kezésre. A különbözőséget a gazdasági környezet is erősítette, hiszen nyilvánvaló, hogy azok a vidé­kek, amelyek a XIII—XIV. század gazdasági változásaiból csak kevéssé vették ki részüket a lakó­épület fejlődése terén is hátrányba kerültek. Jó példa erre, hogy erdély eldugott szegletében az Ud­varhely megyei Csekefalván nemcsak a XV, de még a XVI. századból is félig földbe mélyített, egyetlen helyiségből álló lakóobjektumokat tártak föl, melyeknek külön érdekessége, hogy az egyikben (a korábbiban) ott állhatott a kor nagy vívmánya, a kályháskemence! Mert ez az a tüzelőberendezés, melynek óriási jelentősége van a Kárpát-medence falusi lakó­házainak fejlődésében. Az előbb bögre formájú, majd tálszerű szögletes, végül lapos csempékből épített osztatlan belső közterű (tehát mint a kemence!) alkalmatosság némi feltételezett antik előz­mények után a XI—XIII. században a délnémet területeken, az Alpok környékén alakul ki, a XU!—XIV. században már a Cseh Királyság és Magyarország területén terjed. A XIV. században már a királyi udvarokban, így Budán, Visegrádon szinte minden kályhacsempe variáció fellelhető, és egy század se kell ahhoz, hogy a XV. század második felétől már a falvakban is kimutatható legyen. A kályháskemence nem önmagában érdekes, bár így is szép és praktikus, hanem azért, mert ez egy rendszert jelent. Ennek a tüzelőberendezésnek lényege, hogy kívülfűtős, azaz a fűtőnyílása egy másik helyiségben van. Tekintettel arra, hogy ez a nyílás nemcsak a fűtésre szolgál, hanem a füst is ezen keresztül távozik, a helyiség, amiben a kályháskemence áll és amit melegít — füst­mentes! Ez a nagy újítás az, hogy az a helyiség, amiben egy ilyen tüzelőberendezés állt, immáron joggal nevezhető szobának. A kályháskemencés szobás parasztház előzményeit, mint az eddigiekből is kitűnt, a főurak vá­raiban, kastélyaiban, majd egyre terjedve az egyszerű nemesi kúriákban, és ezekkel párhuzamo­san a városok polgárházaiban találhatjuk meg. Es az utóbbiakban lelhető fel az az alaprajzi rend­szer is, amely igazán értelmessé teszi az új tüzelőberendezést, az ezzel együttjáró új helyiséget, a szobát — az úgynevezett központi bejárat. Ez azt jelenti, hogy a lakóépület lényegi részébe egyetlen bejáraton át lehete bejutni, és a bejárat mögötti helyiségből közelíthető meg az építmény többi része. Ez a rendszer a középkorban a közép-európai városok polgárházaiban általános, Salz­burg és Nürnbergtől Pozsonyig, hogy csak néhány példát említsek. Ennek a rendszernek a megje­lenése a magyar faluban a kályháskemencés szobával azt jelenti, hogy Európa ezen térségének leg­korszerűbb lakáshasználata éppen itt terjedt el. Természetesen ehhez rögtön két kiegészítést kell fűzni. Az egyik: ez (sajnos) nem jelentette azt, hogy ezek az épületek ugyanakkor épületszerkeze­tükben is ilven korszerűek lettek volna. A másik: mindez csak a Kárpát-medence központi vidé­keire érvényes, a peremterületeken, vagy Erdélyben a dolgok másként alakultak. És éppen a köz­ponti területek egyben azok, ahol a növényföldrajzi környezet alakulása, az erdőtakaró pusztulása és a rendelkezésre álló egyéb építőanyag választékának szűkössége (pl. a kő szinte teljes hiánya) a fóldépítkezés fokozatos dominanciáját eredményezte. Ez megint jó példa a lakóépület „evolú­ciójának viszonylagosságára, mert maga a „válasz" a kialakult helyzetre mindenképpen előre­mutató, pozitív. Ugyanakkor minőségileg már ez erősen kérdéses, hiszen a különféle föld alap­anyagú építéstechnikák meglehetősen korlátozott épületméreteket tettek csak lehetővé, és egyéb hátrányokkal is jártak. A központi, alföldi területek tehát a fejlődésben meglehetősen elöl jártak már a XV. század­ban, és ezt követően (a magyar történelemben sajátos és sajnálatos időmeghatározásig) a „török kor"ig ezt a pozíciójukat meg is őrizték. Más volt a helyzet például a Dunántúlon. Itt is feltártak

Next

/
Thumbnails
Contents