A történeti varosok védelme és kartája (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1992 Eger, 1992)

Román András: Új építészet a történeti városokban

ROMÁN ANDRÁS ÚJ ÉPÍTÉSZET A TÖRTÉNETI VÁROSOKBAN A történeti környezetben való építkezés, új építészeti elemek létrehozása egy más korszakot megjelenítő építészeti együttesben a műemlékvédelem egyik legrégibb elméleti kérdése, ami mindenkor az érdeklődés középpontjában állt. A régi és új dialektikája, együttélése vagy szembenállása szinte nemcsak elméleti kérdés, de filozófiai. Nem véletlen, hogy a műemlékvédelem irodalmában ez a kérdés kezdettől fogva jelen van. Georg Gottfried Dehio 1905-ben így ír, Denkmalschutz und Denkmalpflege im neuenzehnten Jahrhundert" c. munkájában:, ,Régi környezetbe épülő új házaknál egyáltalán nem az a fontos, hogy megőrizzék azt, amit az emberek,,stílus"nak neveznek és ami rendszerint nem más, mint mesterséges, hamis régieskedés, hanem egyedül az, hogy a tömegarányokban és az általános művészi magatartásban alkalmazkodjanak a hagyományos utcaképhez, ami modern formákban is nagyon jól lehetséges." A második világháború a régi és új dilemmáját fokozott mértékben termelte újra. A háború pusztításai nem kímélték a történeti együtteseket, sőt talán éppen ezek szenvedték a legtöbbet. Elpusztult Varsó belvárosával együtt a történeti óváros, Hitler beváltotta fenyegetését és valóban kiradírozta a földről Coventry történeti együttesét, az angol és amerikai bombázók viszont az egyik legszebb barokk együttest, Drezdát tették romhalmazzá. Nem véletlen, hogy Magyarországon egyetlen történeti együttes se szenvedett annyit a háború borzalmaitól, mint a két legértékesebb: a budai várnegyed és Sopron belvárosa. Ez volt az oka annak, hogy az ICOMOS, működésének már első éveiben is nagy figyelmet szentelt a régi és új esztétikája szabályozásának. A kérdéssel — ha burkolt formában is — már az 1964-es Velencei Karta is foglalkozott. Ennek értékelhető a Karta 9. pontja, ami többek között így rendelkezik:,,...az esztétikai vagy műszaki okból elkerülhetetlennek minősített mindennemű kiegészítés építészeti alkotásnak minősül, s mint üyen, korunk jegyeit kell magán viselnie." Van idevágó utalás más pontokban is: a 6. pont ezt írja elő: „Minden olyan építkezést, bontást vagy átalakítást kerülni kell, ami megváltoztathatja a környezet tömegeinek és színeinek viszonylatait." A 13. pont lényegében ugyanezt mondja:,, A hozzátételek csak úgy engedhetők meg, ha tiszteletben tartják az épület valamennyi lényeges részét, annak hagyományos kereteit, kompozíciójának egyensúlyát és a környezetével való kapcsolatát." Az 1964-et követő évek arról győzték meg az ICOMOS vezetőit, hogy a Velencei Karta tanításai nem mennek át a köztudatba egyik pillanatról a másikra, különösen akkor nem, ha mint jelen esetben is, több szempontból kell összeszedni az útmutatás lényegét. Ez lehetett az oka annak, hogy az ICOMOS az 1970-es évek legelején elhatározta, hogy önálló tudományos fórumot szentel a történeti környezetben való új építés problematikájának. Érre 1972-ben Budapesten került sor, amikor az ICOMOS Dl. Közgyűlése kollokviumának témája a modern építészet beilleszkedése volt történeti környezetbe. A tanácskozás főrapportőre a magyar Horler Miklós volt, az ICOMOS egyik alapító tagja, a magyar Országos Műemlékvédelmi Hivatal jelenlegi elnökhelyettese. Nagy kár, hogy ez utóbbival összefüggő rendkívüli hivatali elfoglaltsága miatt nem vállalta a jelenlegi