A történeti varosok védelme és kartája (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1992 Eger, 1992)

Dávid Ferenc: A védelem tudományos előkészítése

posztmodern periódusban nem fölösleges beszélni arról, hogy az értékskálák mennyisége szinte végtelen. A mi meggyőződésünk, hogy a történeti értéket nagyon fontosnak tartjuk, emellé azonban még egy sor hasonló érték állítható, és tulajdonképpen a város rekonstrukció utáni élete bizonyítja be, ez a történeti és művészettörténeti megalapozás valóban létre hozta-e a város új, működőképes állapotát. Nagyon nehéz a városrekonstrukciók tudományos előkészítéséről általában beszélni, hiszen rettenetesen sokfajták a városok. Alapvetően érdemes legalább egy hármas kategorizálást végrehajtani, merthogy ezek nagy különbségeket mutatnak. Az egyik, és ez a jelenlegi városrekonstrukciók kedvenc terepe a nagymúltú történeti város. Ezekben a városokban a műemléki anyag igen gazdag, nagyságuk általában történetileg behatárolt, és városi szerepei között is a kulturális és idegenforgalmi szerepkörök meghatározóak. A második csoport nagyon jellemző nálunk (nem mindenütt ennyire fontos), a még kisebb város, az a fajta mezőváros, amely a paraszti és városi lét határán van, amelynek az életében az agrárius tevékenység — még akár a történelmi tegnapban is — nagy szerepet játszott, amely nyíltabb, kevésbé lehatárolt, amelynél a középületektől a parasztházig terjed az épületek sora. Azért említem ezeket a fajta településeket a műemléki városrekonstrukcókról szólva az elsők között, mert ezek a módosításoknak, az erőteljes építészeti beavatkozásoknak talán még erősebben kiszolgáltatottak. Azok a modern funkciók, amelyek majd ebbe kerülnek, távolabb állnak a hely hagyományától, általában nagyobb centrumokból jönnek pénzestül, és maguk a települések lakói általában nem rendelkeznek a településükre büszke öntudattal, ami a középkortól a kontinuis városok lakóira jellemzőek. A harmadik csoport a nagyváros, és itt most nem a Prága, Róma vagy Párizs-típusú nagyvárosokra gondolok, hanem az olyanokra, mint Budapest, vagyis azokra a városokra, amelyeknek nagysága az ipari forradalom idején alakult ki. Ezek a városok rendszerint ma is centrális városi funkciókat viselnek, és épületállományuk nagy része csak az újabb időkben tekinthető hangsúlyos műemléknek, holott, ha meggondoljuk, alapjában véve ezeknek az utolsó 100—150 évből származó városi együtteseknek az értékei rendkívül hasonlóak a nagyobb múltú városokéval. Arról van szó ugyanis, hogy többfajta érték különböztethető meg bennük. Az egyik a nagyon tudatos, kezdettől reprezentációs szándékkal és — mondhatni — művészi öntudattal létrehozott emlék, vonatkozzék ez akár a városrendezés fő tereinek, utcáinak hálózatára vagy a centrumokban álló, fontos szereppel felruházott épületekre. Azután vannak nagy negyedek, amelyeknek nagyjából azonos funkciójú épületei vannak: lakóépületek, amelyekre valamely társadalmi réteg, valamelyik foglalkozási szisztéma nyomta rá a bélyegét. Ezek az épületek, amelyek nagy tömegben vannak jelen — bár néven nevezhető szervezők munkáiként jöttek létre annak idején —, valójában éppenúgy egy építészeti kultúrát képeznek, mint egy szép falu épületei, vagyis sémáikat az adott kor szokásai, hagyományai, építőipari szépségei, és az építéssel szemben megfogalmazott elvárások, a divatok befolyásolták. Ezek a karakterét, karakterisztikus vonásait megragadni pontosan olyan nehéz, mint a régebbi épületekét. Azt, hogy egy város szép, azt vizsgálatok nélkül is jól tudhatjuk. Ez a szépség azonban olyasfajta, mint egy egyenetlenül lekapart plakátfal, ahol a különböző föliratokból és képekből egy-egy csücsök látszik, az egész plakátfal kaotikus egységet képez, de a látvány nagyon nehezen értelmezhető. Azok a tudományos vizsgálatok, amelyekre a rekonstrukció szempontjából szükség van, tulajdonképpen nem mások, mint plakátfal rétegenkénti feltárásai, az egyes képek megértése és értékelése, és azután a fontosak kiemelése közülük.