A történeti varosok védelme és kartája (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1992 Eger, 1992)

Ráday Mihály: A társadalom részvétele a városvédelemben

Olyan gazdasági rendszerben éltünk, ahol éves tervek és ötéves tervek voltak, és a tervgazdálkodás — nálunk ezt így nevezték — arra ösztönözte az embereket és a szervezeteket, hogy elsősorban mennyiségi mutatókat produkáljanak. Ami azt jelenti, hogy egy városban mondjuk csak a megépített 1000 lakásról beszéltek, arról nem, hogy ezt az 1000 lakást olyan helyen építették föl, ahol volt 600 jó lakás, amit esetleg lebontottak, és az a 600 lakás esetleg egyenként nagyobb és kényelmesebb volt, mint az az 1000, amit a helyére építettek (esetleg kertje, udvara, szép fái voltak sárgarépát lehetett ültetni a kertjében, a házak bővíthetők voltak, oda lehetett venni a Nagymamát, vagy ott lakhatott tovább, amíg megnősül vagy még azután is a leszármazott, tehát a család fia, vagy lánya). Ezek helyett „építettek" mennyiségi mutatókat felmutatva rengeteg skatulya lakást, amelyek nem használhatók ugyanüyen kényelmesen, valamint nem tartalmaznak egyedi jegyeket, nem különböznek egymástól; umformizálták az országot. Erre nagyon büszkék voltak. Ugyanígy uniformizálódott a falu. A központban valahol eldöntötték, hogy egyenterveket készíttetnek, amiket roppant olcsón bocsátanak a lakosság rendelkezésére. Ettől fogva az emberek nem terveztettek egyedi házakat, nem követték őseik hagyományát a faluban a stílust illetően, hanem alkalmazkodtak egyrészt a Budapesten kitalált szabályozó rendszerhez, másrészt a felkínált olcsó tervekhez. így az ország minden táján teljesen egyforma, négyzetalaprajzú, sátortetős és általában rózsaszínre vakolt házak születtek. Nem megkülönböztethetők ezek a házak, akár az ország keleti, akár a nyugati részén állnak, akár a közepén. Központból döntötték el, hogy melyik település falu, melyik város, melyik fejlődhet, melyik nem, melyikhez vezetnek utat, csatornát, vizet, gázt és melyikhez nem. így azután város az a település lehetett, amelyik kapott támogatást a központi társaságtól. A támogatás azt jelentette, hogy a várossá válás úgy indult meg, hogy elkezdtek nagy házakat építeni. Olyan településen is, ahol ennek semmi jelentősége nem volt. Minimum négyszintes, lapostetős, kocka házakat építettek szerte minden magyar településen, de több helyen 10, sőt van ahol 25 emeleteseket. Gyöngyös város kapujában áll a hatalmas toronyház, s emiatt a toronyház miatt kell lift-szerelőt tartani, mert ez a város egyetlen liftje. Teljesen fölöslegesen építettek azon az úton ilyen magas házat. De ugyanilyen van például Pécsett is, az ország egyik legszebb városában. A magas ház egyelőre üresen áll, mert ráadásul nem is tartós, rossz technológiával épült. Uniformizálódott az ország, és uniformizálódtak ráadásul nemcsak a házak, hanem a részletek is. Hiszen az előző rendszerben nem volt konkurenciája sernminek, tehát mindenből csak egy volt. Mondjuk kapukészítő üzem is csak egy volt, tehát az ország kapui is egyformák lettek. Ahol egy kapu elkezdett tönkremenni, és a fát ki kellett volna egészíteni, eseüeg kezelni szú vagy gombásodás ellen, ott a kaput kidobták és helyette jött a vas alumínium kombináció, az egyenkapu. Ugyanez történt a ,,

shop-window"kkal, kirakatokkal mindenütt az országban. Ugyanez történt a lámpákkal, mindenütt egyforma kandeláberekre cserélték őket. És természetesen, ha valaki gazdaságilag érdekelt abban, hogy teljesítsen egy előre neki megszabott tervet, és érdekelt abban, hogy teljesítse —, mert akkor a következő évben hasonló vagy nagyobb keretet kap ana, hogy költhessen, akkor azt meg is teszi. Például, ha egy iskolában kapnak egy pénzügyi keretet bútorvásárlásra, és az iskolának padokra van szüksége, de éppen december 31-ig nem kapható pad, akkor az iskolaigazgató nyilvánvalóan el fogja költeni azt a pénzt, ha másra nem, akkor ágyakra, amiket elhelyez a tanáriban vagy valahol máshol annak érdekében, hogy a pénzt elkeltse. És ez így működött. Ezt a külföldieknek — akik normális országban élnek — roppant nehéz megmagyarázni.