A barokk kor műemlékei (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1990 Eger, 1990)

Dr. Petravich András: Barokk kastélyaink műemlékvédelme

tőén, a kastélyok idegenforgalmi felhasználása és helyreállítása felgyorsult. 1982-ben készült el például a ráckevei Savoyai kastély építész alkotóháznak és részben szállodának, 1985-ben a gálosfai Festetics kastély szállodának, 1986-ban a vasszécsényi Uj-Ebergényi kastély szállodának, vállalati üdülőnek és továbbképző központnak, 1988-ban a nagycenki együttes „Vörös kastély" szárnya szállodának, 1989-ben az erdőtarcsai Szcntmiklóssy-Kubinyi kastély tudományos alkotóháznak. Az építtetők - némileg meglepő módon - általában nem a főhivatású idegenforgalmi szervezetek, hanem különböző vállalatok, termelőszövetkezetek és néhány intézet. Jellegzetes az a több célú hasznosítási mód is, amely a 8()-as években fokozatosan alakult ki, s amely kastélyaink fennmaradásának a jövőben is egyik célszerű útja lehet: a helyreállított kastély részben az építtető saját igényeit szolgálja, mint üdülő, vendégház, továbbképző központ, s ezzel párhuzamosan - vagy az év meghatározott részében - szállodai és egyéb szolgáltatásaival a nagyközönség rendelkezésére áll. Az idegenforgalmi hasznosításból a magán- és kisvállalkozók is kivették a részüket: a sitkei Felsőbüki Nagy kastély például 1984, a büki Felsőbüki Nagy Pál kúria 1985, a meggycskovácsi Batthyány-Arz kastély 1989 óta panzió. Nem lebecsülendő eredményei mellett az idegenforgalmi hasznosítás számos problémát is felvet a koncepció és az építészeti megvalósítás tekintetében. Jelentőségük miatt ezekről később, külön szeretnénk beszélni. Egészségügyi és szociális intézmények kastélyban való elhelyezését a 25-30 évvel ezelőtti értékelések igen kedvező hasznosításként tartották számon, főleg mert az akkori vélekedések szerint ez felelt meg leginkább a társadalom szükségleteinek. Ma már tudjuk, hogy - egyéb hátrányai mellett - ez a felhasználási forma sok cselben a kastély fokozatos elpusztulásához vezetett - egyrészt azért, mert ezeknek az intézményeknek a fenntartási költségkeretei, amelyeket nem a magas igényszintű történeti épületekre méreteztek, a kastélyokhoz nem voltak elégségesek, másrészt pedig azért, mert (főleg a kastély-kórházaknál) a helyiség- és gépészeli felszerelési igény csak durva átalakításokkal, toldásokkal volt kielégíthető. Jól példázza ezt a kórházként használt és életveszélyes állapotban kiürített hatvani Grassalkovich, valamint a szociális otthonként „lelakott" gödöllői Grassalkovich kastély. Egy, kivételként említhető példa mai jó hasznosításra ebben a körben a Káldy kastélyé gyógyszertár céljára, 1987-ben. Az egyéb hasznosítások közül a kastély-iskolákra ugyanaz vonatkozik, mint a szociális otthonokra és a kórházakra - egy-egy sikeres ellenpéldát kivéve. Igazgatási épületként való felhasználásra főleg az állami gazdaságok és termelőszövetkezetek körében akad néhány biztató eset, amelyek arra mutatnak, hogy azok a kezelők is fclismerheük a birtokukban lévő kastély értékét és megváltoztathatják hozzáállásukat, akik korábban mostoha gazdák voltak. A szügyi Simonyi kastélyt például ugyanaz az állami gazdaság újította fel, amelyik sok éven át csak alkalmi raktárként használta, s az 1988-ban befejeződött helyreállítás után ide helyezte át a központját. Összességében, a legutóbbi évek gyakorlatában kialakult arányok szerint a kastélyhclyrcállítások 29%-a szolgál kulturális, 46%-a idegenforgalmi és azzal rokon, 7%-a egészségügyi-szociális és 18%-a egyéb (ezen belül döntően igazgatási és oktatási) célokat. A rendeltetések ilyen összetétele nem csupán a fizetőképes keresletet tükrözi megfelelően, de műemléki szempontból is reálisnak és jónak ítélhető. Ha a kastélyhelyrcállításoknak és -hasznosításoknak a kastélyprogram megindítása óta kétségkívül pozitívabszolút és relatív számadatai mögött azok hogyanját is vizsgálat alá vesszük, már kevésbé lehetünk elégedettek. A számos probléma közül egyet szerelnék most kiemelni, mint véleményem szerint legfontosabbat, ez pedig a helyreállítási program és az építészeti adottságok viszonya, más szóval az, hogy milyen mennyiségi és minőségi igényekkel lép fel az építtető az új rendeltetés kapcsán, s hogy a meglévő terek milyen felhasználásával és milyen más eszközökkel próbálja azokat kielégíteni az építész. A kérdés a leginkább jellemző módon az idegenforgalmi és azzal rokon hasznosításoknál jelentkezik - az egyszerűség kedvéért beszéljünk kastélyszállókról -, s azért is különösen fontos, mert, mint látttuk, a kastélyok továbbélésének ez utóbbi ma a legígéretesebb útja Magyarországon. A gondok a kapacitás meghatározásánál kezdődnek, ami a legritkább esetben indul ki az épületből. Mint minimumot, gyakran hangoztatják az „egy autóbusznyi vendég", azaz 40-50 fő elhelyezésének szükségességét, de külföldi beruházók részéről nem ritka a 2-300 ágyas nagyságrend, mint a gazdaságos üzemeltetés alsó határának megjelölése sem. Ekkora szállodát természetesen még legnagyobb kastélyainkban sem lehet elhelyezni, jönnek tehát a nagyszabású kiépítési tervek, amelyek sem a megóvandó értékekre, sem műemlékvédelmi elveinkre nincsenek tekintettel. Szerencsére, a nagyobb kiépítési törekvéseket eddig sikerült elkerülni. Az építtetők többsége nem megy ilyen messzire; a meglévő kastélyépületből próbál minél többet kihozni. A fajlagos beruházási költség minimalizálási célkitűzése mellett gyakran érvelnek azzal, hogy csak a főépületben lévő szobákat lehet kaslélyszállóbcliekként eladni. A minél több szoba kialakítása végett szinte bármit