A műemlékvédelem és társtudományai (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1989 Eger, 1989)

Entz Géza: A levéltári kutatás a műemlékvédelemben

A humanista Szamosközi István 1604-ben magyar nyelvű kérelmet terjesztett az erdélyi rendek elé. Ebben drámaian ecsetelte a gyulafehérvári káptalan levéltárának helyzetét, amely a székesegyház tornyában a pusztulás veszélyének volt kitéve. A levéltárat olyan „tárháznak" nevezi, amely az ország egész történelmét tartalmazza. E korai időben még ritkaság számba megy ez a teljesen találó, a lényegre rámutató jellemzés. A humanisták után a XVIII. században már számos tudós történész céltudatosan foglalkozott a levéltárak páratlanul gazdag anyagával. Vastag kéziratokban gyűjtötték és másolták le az általuk ismert okleveleket. Ezek a kéziratos gyűjtemények egyik alapját alkották a XIX. sz. ilyen irányú, széles mederben folyó tevékenységének, amelynek nyomán sorra jelentek meg nyomtatásban az okmánytárak. így nyílt lehetőség arra, hogy a kutatók mellett akkor már az érdeklődő és történeti műveltséggel rendelkező társadalmi rétegek is hozzáférhessenek elsősorban a középkori oklevelek szövegéhez, amelyek országos intézmények és családok levéltáraiban rejtőztek. E kiadott oklevéltárak egy addig alig ismert világot elevenítettek fel, mégpedig hitelesen, hiszen az Árpád- és az Anjou-kor, valamint a középkor késői századai akkor élő társadalmának közvetlen tapasztalaton alapuló, az élet minden ágában jelenlevő kérdéscsoportjairól mondták el a kortársak azt, amit róluk tudtak. A múlt század második felének ez az óriási szövegkiadási igénye és az ebből fakadó széles körű érdeklődése a jelen században sem hagyott alább. Nagy vállalkozások történtek a korábbi tevékenység hiányainak pótlására, de talán még fontosabb, hogy a középkoron túl előtérbe került a későbbi századok írott forrásanyaga is. E körülmény lehetővé tette a történeti fejlődés teljességének mind pontosabb megismerését, s egyre szélesebb távlatokba való helyezését. Ma már tudott, hogy a múlt minél mélyrehatóbb és hitelesebb megítélése, tanulságainak helyes mérlegelése a jelen jövőt alakító törekvései számára is utat mutathat. Nemcsak szellemi gazdagodást jelentenek, hanem lényeges gyakorlati eligazítást is adhatnak. A/. elődeinktől maradott írott források korábban mindenekelőtt a történettudomány fejlődése számára nyújtottak fel nem becsülhető és nélkülözhetetlen segítséget. Hiszen a múlt társadalmi, gazdasági és kulturális életének sokszínű részletei mellett elősegítették a benne megnyilvánuló összefüggések feltárását, ezek alakulásának folyamatát is. Nem szabad azonban azt hinni, hogy a levéltárak ma is állandóan növekvő anyaga minden életjelenségre minden szempontból egyformán kiterjed. Korunk ismeretei és érdeklődése oly mértékben differenciáltak, hogy e körülménynek az a következménye, hogy a levéltári kutatástól igen sok területen közvetlen, de gyakran még közvetett felvilágosítás sem várható. Az írásos anyag ugyanis mindig a saját korának kérdésköreivel foglalkozik, főként jogi szempontból. Természetesen nem terjedhet ki olyan területekre, amelyek abban az időben nem játszottak szerepet, vagy nem is léteztek és olyan szempontokra, amelyek a kérdéses korban nem merültek, nem merülhettek fel. A műemlékvédelem pl. a XIX. sz. folyamán alakult ki, s módszereiben azóta is sokat gazdagodott. E tény mégsem jelenti azt, hogy a kulturális tevékenység e sajátos területe számára a levéltári kutatás haszon nélküli volna. Csak meg kell tanulni és ki kell munkálni a kérdésfeltevések módját. És ismerni kell az írott források sajátságait, műfajait, hogy a feltett kérdésekre a választ a megfelelő helyen keressük. A válasz ritkán lesz közvetlen, majdnem mindig közvetett úton érhető el. De ez a közvetett út sokszor mélyebben bevilágít a történések rejtett mozgásába, mint a kétszer kettő jellegű válaszok esetén. A szóban forgó módszer eredményes alkalmazása elsőnek a múlt század műemlékfeldolgozásaiban mutatkozik. A műemlékvédelem nagy triászának mindegyik tagja: Henszlmann Imre, Ipolyi Arnold, Römer Flóris egyaránt példás következetességgel használta fel szerteágazó tudományos munkássága során elsősorban a kiadott levéltári forrásokat. Sőt, Ipolyi már eredeti okleveleket is olvasott és értékesített építészettörténeti tanulmányaiban. Ők e tekintetben is úttörők voltak. Sajnos, a szakma őket követő művelői e vonatkozásban évtizedekkel elmaradtak mögöttük, és a levéltári anyag széles körű felhasználására csak századunk második harmadától került céltudatosan sor. E jelenség valószínűleg összefügg a forrásközlés gyakorlatának kiszélesedésével. Amellett, hogy továbbra is megjelennek közép- és újkori okmánytárak, új műfajok is csatlakoznak a már évtizedes múltra visszatekintő forrásközlésekhez. Főként az Árpád-kor okleveles gyakorlatának kritikai feldolgozása, a leíró források megjelentetése, az egyes levéltári egységek regesztákban történő, teljességre törekvő feldolgozása nagyon kiszélesíti a történeti