A műemlékvédelem és társtudományai (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1989 Eger, 1989)

Barabás Jenő: A néprajz szerepe a műemlékvédelemben

A néprajz és a műemlékvédelem kapcsolata mostanában olyan kézenfekvőnek tűnik, mint amiről nem is érdemes sokat beszélni. Ma valóban felhőtlen a kapcsolat, a néprajz szerepét a műemlékvédelemben senki sem tagadja. De ez a szemlélet csak az utóbbi 3—4 évtizedben alakult ki, korábban merőben más volt a helyzet. Ennek oka elsődlegesen az volt, hogy a műemlék fogalmát egyoldalúan és szűkkörűen értelmezték, ebbe a népi építészet nem fért bele. Amikor az 1930-as években néhány úttörő szellemű építész kezdte felismerni a népi építészet értékeit, tanácstalanul álltak a fellelt lakóházak mellett. Azonkívül, hogy szép, szinte semmi mást nem tudtak mondani ezekről. A megértésben az áttörés akkor következett be, amikor építészek és néprajzkutatók egymásra találtak, s együttműködés indult meg. Ennek kialakításában főleg Vargha Lászlónak, Tóth Jánosnak és Dercsényi Dezsőnek voltak kiemelkedő érdemei. Az eltérő szemléletet jelzi, amikor az 1950-es években Hollókő kiválasztásával —, amely ma a Budai várnegyed mellett a világörökségben műemléki szempontból Magyarországot képviseli - a néprajzkutatók messzemenően nem értettek egyet, mondván, hogy a falu 1904-ben leégett, s nem képviseli az igazi palóc építészetet. Az ellentétek eszmei gyökere abból fakadt, hogy a populáris műemlékekkel foglalkozó építészek a történeti szempontokat, a néprajzkutatók az esztétikai jellemzőket nem értékelték kellően. Mintegy 20 évnek kellett elmúlnia, hogy Hollókő ügyében a vita nyugvópontra jusson azzal, hogy a falu igenis reprezentálja a táj népi építészetét, ha nem is annak legrégibb ismert korszakát. Ez egyúttal jelezte azt is, hogy a műemlékvédelem egészébe a népi építészet is szervesen beletartozik, annak egyik speciális ága. Különössége először is az, hogy valamiféle műemlékvédelemről már jó két évszázada beszélhetünk, a populáris épületek megóvásáról viszont jóformán csak fél százada. Igen lényeges körülmény, hogy az egyházi, főúri, polgári eredetű műemlékek számbavétele akkorra nagyobbára meg is történt, amikor a népi vonal felderítése még csak elkezdődött. Igaz, hogy a néprajzi kutatás már a múlt század végén intenzív építkezési vizsgálatokat végzett, de ez teljesen elméleti jellegű volt, védelmi célzat nélkül. Általában egy-egy település vagy körzet történetileg jelentős épülettípusainak s nem egyes objektumoknak a bemutatására törekedtek, kevés kivétellel. A műemlékvédelemnek naprakész tájékozottsággal kell rendelkeznie, s a néprajzi kutatás régebben erre nem is törekedett. Ilyen körülmények között alakult meg 1949-ben a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja, amely a néprajzi tevékenységnek is új feladatot jelölt ki. Igazában ettől kezdve beszélhetünk szervezett népi műemléki kutatásról, de nem lenne helyes tagadni a korábbi néprajzi kutatások jelentőségét. Sőt, ezt kiemelkedően fontosnak kell tekinteni, hisz alapozó jellegű volt. A népi építészet körében ugyanis a néprajztudomány az illetékes annak eldöntésére, hogy mi tekinthető műemléknek, azaz mit érdemes, szükséges védeni. Éppen ez az a szál, amely a néprajz szerepét a műemlékvédelemben nélkülözhetetlenné teszi. Ahogy a műemlékjelleg a társadalmi elit építészetében is csak alapos stílus- és technikatörténeti s egyéb történeti ismeretekre épülően állapítható meg, ugyanúgy a népi építészet területén ez a döntés lényegében néprajzi ismeretekre tud támaszkodni. Ezzel kapcsolatban két elvi jellegű körülményre szükséges a figyelmet felhívni. Az elitkultúra és az alulról építkező tradicionális kultúra eltérő síkokon, különböző szabályozók közreműködésével fejlődött. Az előbbi ismeretátadási módszere elsősorban az írásbeliségre, az utóbbi a szóbeliségre, a közvetlen megfigyelésre épült. A kétféle kommunikációs rendszer csak növeli azokat a különbségeket, amelyek a két társadalmi réteg anyagi lehetőségei között amúgyis fennállanak. A második számításba jövő körülmény részben összefügg az előbb mondottakkal: a lokális meghatározottság jelentősége. A népi építészetben a helyi kötődés igen erőteljes. Az építtetőknek nincs módjuk arra, hogy az építőanyagot távolabbról szerezzék be, vagy külön állítsanak elő (pl. tégla, cserép). Építőtechnikai ismeretük bizonyos részletekben lehetett ugyan igen magas szintű, de egészében a helyi hagyományoktól s nem az építéstudományi ismeretektől meghatározott. A néprajzi kutatás a különféle tényezőket figyelembe véve ma már elég biztonságosan meg tudja állapítani azt, hogy melyik objektum s milyen mértékig érdemel figyelmet, védelmet. (Más kérdés, hogy milyenek a védelem reális lehetőségei.) Nagy általánosságban három szempontra kell ügyelni: történeti, esztétikai, helyi értéket kell az épületeknek vagy épületegyütteseknek képviselniük. Tehát együttesen mindhármat, s ettől csak igen nyomatékos 'érvek fennforgása esetén lehet.eltekinteni, egyiket vagy másikat mellőzni. Minden műemléknek reprezentálnia kell