Népek és nemzetek közös építészeti öröksége (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1988 Eger, 1988)

Teppo Korhonen: A finn népi építészet keleti és nyugati vonásairól

angepassî werden. Sie wurden auch von der Überlieferung bestimmt. So entstanden bestimmte lokale Anwendungen eigener Art. Wie überall in Europa setzt sich in den Neubauten nicht mehr die alte Tradition fort; neue Baustoffe und neue Grundrisse ersetzen die bischer üblichen. In den Städten und in den Siedlungszentren auf dem Lande werden die gleichen Gebäude errichtet. Auch die Konstruktion der ländlichen Bauten hat sich geändert. Viele der neuen Landwirtschaftsgebäudevereinen Wohn- und Wirtschaftsräume unter demselben Dach (Kuhstall, Sauna usw.), und ansteile des ehemaligen Satteldaches wurde in 1960-1980 er das Flachdach bevorzugt. Literatur j Veikko Anitila-Ilmar Talve: Finnische Volkskunde. Materielle und gesellschaftliche Kultur. Schriften aus dem Finnland-Institut in Köln. Band 13. Hamburg 1980. Fritz Keese: Das Bauernhaus in Finnland. Ein Beitrag zur Geschichte des Holzbaues im Ostseeraum. Diss. (Manuskript). Greifswald 1941. Henrik Lilius: Die Steinachitektur und die Bretterverkleidung von Holzbauten. Suomen Museo LXXII. Helsinki 1965. Istvan Racz-Niilo Valonen: Finnische Volkskunst. Helsinki 1963. Pirkko Sihvo: Tradition und Volkskunst in Finnland. Helsinki 1978. Ilmar Talve: Kulturgrenzen und Kulturgebiete Finnlands. Ethnologia Europaea VII, 1973-1974. Göttingen. Niilo Valonen: Zur Geschichte der finnischen Wohnstuben. Mémoires de la Société Finnoougrienne 133. Helsinki 1963. Niüo Valonen: Die Widerspiegelung der mittelalterlichen Kulturgebiete in der finnischen Volkskunst. Congresus secundus internationalis fenno-ugristarum. Helsinki 23.-28.VIII. 1965.Pars U.Helsinki 1965. Niilo Valonen: Über Wohnraum und Inneneinrichtung des finnischen Bauernhauses im 16. und 17. Jahrhundert Acta Visbyensiall. Die Bauerngesellschaft im Ostsecraum und im Norden um 1600.Uppsala 1966. Niüo Valonen: Zu den ältesten Schichten der finnischen Hauskultur .Ethnologia Europaea VHI.2.1975. Göttingen. Niilo Valonen: Zur Datierung des Westfinnischen Vierseithofes. Mannus.Hef1

2/1980. Hückeswagen. Hilkka Vilppula-Toini-Inkeri Kaukonen: Führer durch das Freilichtmuseum auf der Insel Seurasaari. Helsinki 1966. Toivo Vuorela (Red.): Atlas der finnischen Volkskultur I.Materielle Kultur. Helsinki 1977. Teppo Korhonen: A finn népi építészet keleti és nyugati vonásairól A népi építészet ökológiai feltételeihez tartoznak a közösség külső kapcsolatai és a rendelkezésére álló anyagok. Az épületekhez a közvetlen környezetben fellelhető anyagokat használják fel. Finnország az északi tűlevelű erdőzónához tartozik, amely Norvégiára, Észak-Svédországra, a Baltikum egy részére és Észak-Oroszország területére is kiterjed. E területek természetadta építőanyaga a fa, építészeti technikája pedig a vízszintesen elhelyezett rönkökből felépülő boronafalas gerendaház. A boronafalas építési mód kezdeteinek meghatározásához a régészeti leletek önmagukban nem adnak kellő támpontot. Az építkezéssel kapcsolatos szóhasználat összehasonlítása Finnország és a Baltikum összevetésében arra enged következtetni, hogy a boronafalas szerkezet kezdetleges formájában már az időszámításunk kezdete körüli időkben ismert volt a mai Finnország területén. A boronafalas építkezés több mint ezer éven át elsődleges szerepet játszott. Amikor a hézagok agyaggal való tömítését a rugalmas mohatömítés válotta fel, siker ölt elérni, hogy még a magas boronafalak is jól tömítette váltak, azaz a faanyag természetes mozgása ellenére is őrizték a meleget. A mohatömítés a X. és XJ. évszázadban vált általánossá. A boronafalas házak használata jelentős változásokat eredményezett a lakáskultúra és az ácsmesterség fejlődése terén. A boronafalas szerkezeteknél a falat alkotó gerendákat hosszirányban fektetik egymásra. Minthogy az így keletkező „toldás" statikailag gyenge pontnak számít, e pontokon válaszfalakat helyeznek el, ami a szobák egymás mellé sorolását eredményezi. Ily módon a ház meglehetősen hosszú és keskeny lesz, ellentétben a gyakran széles középeurópai favázas épületekkel és a dél-európai kőházakkal. A gerendaház szélességét általában az oromfal felőli oldalhoz használt gerendák hossza határozza meg. A gerendák sarokkötéseinek változatos kialakítása alapján következtethetünk időbeli fejlődésükre és területi elterjedésükre. A legkorábbi időkben a házakat erdeifenyő gömbfából készítették, később az oldalaikat megfaragták nagyjából sík'apúra. A házakat a déli vidékeken alkalmazott, cseréptetőket utánzó, homorú falemezekkel fedték, de nyúfakéreg-lemez alátétre helyezett deszkaborítást is alkalmaztak. A XIX. század kÖz:pén jelent meg a zsindelytető, később pedig a cserép- és a lemezfedés is. A parasztok bizonyos célokra kő építőanyagot is alkalmaztak. Ebből épültek a tehénistállók, többségükben a XVIII. század közepét követően Közép-Kelet-Bottniában, de szórványejian az ország más területein is. A hatóságok adókönnyítésekkel és mezőgazdasági tanácsadással támogatták a kőből ppült tchcnistállók elterjedését. A finn „sauna" (szauna, fürdőszoba) szó a korai finn nyelvből származik. Ősi jelentéséből arra lehet következtetni, hogy eredetileg esetleg nem volt egyéb egy földbe ásott meleg gödör; él, azaz magánál az ácsolt háznál is régebbi keletű.