Népek és nemzetek közös építészeti öröksége (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1988 Eger, 1988)

Mendele Ferenc: A Kárpát-medence népi építészeti emlékei

c. ) tiszta soros udvar (fcleg a Dunántúlon) — egy sorban; a lakóház mögöt a gazdasági épületek egy sorban állnak; d. ) kétsoros udvar; e. ) keresztcsűrös udvar (néprajzi neve „csűrös udvar"). Az É-i, ÉK-i terük jellegzetessége, pl. MÁRKÓ (összeépülés, német betelepítések); f. ) négyzetes, vagy laza zárt udvar (pl. alföldi tanyák); g. ) zárt udvar (a közel négyzetes udvaron a ház sarkai közel állnak egymás oz — pl. Nyugat-Dunántúlon és Burgenlandban); h. ) kerített udvar —- mint az előbbi; j.) csíkudvar (három-öt ház egyvégtében (hosszúházas udvarnak is nevezik), i k.) kettős udvar (baromudvar); 1.) tömbudvar Valamennyivel kapcsolatosan megjegyzendő, hogy a XVII. század végén, de különösen a XVIII-XIX. században tervszerűen folytak falurendezések, különösen a Dunántúlon! De ezek a falurendezések csak az úthálózatra terjedtek ki, a telekrendezést nem, illetve csak részben érintették (pl. a kettősudvarnál). Azt is rögzítenem kell, hogy a fentieket az általam végzett helyszíni kutatásokra is épülten, de kiemelten dr. Barabás Jenő és dr. Gilyén Nándor alapvető kutatásai alapján mutattam be. A fentiek után az épületekről. Kutatásuk és bemutatásuk kezdeténél elsősorban „dekorációs" szerepet szántak ezeknek, és a különböző világkiállításokon kaptak helyet. Elsőként 1867-ben Párizsban. Ezt követően 1873-ban Bécsben, amikor a történeti Magyarországról csak egy ház(!) képviselte a magyarokat (mégpedig a Székelyföldről), két ház volt a hazai németségtől és egy ház képviselte a román etnikumot. Más indíttatásból — a honfoglalás 1000 éves ünnepségére készülve — 1893-ban a budapesti Városligetben felépítjük a néprajzi falut. Ennek jelentőségét elsősorban abban látjuk, hogy mindezt — Jankó János etnográfus vezetésével — egy helyszíni kutatásokra alapozott feltárásra építkezett, jószerint hitelességre törekedett, és kiemelten a bútoroknál, a tárgyaknál ezt biztosítani tudta. Jankóék javaslatát felidézni, ma különösen például szolgálhat az egyik keleti szomszédunknak: a 12 magyar" mellé 19 nemzet iségi ház felépítésére tettek javaslatot! Jankó János etnográfus és társai nagyra értékelhető tevékenységét követően az 1900-as évek legelején a Kós Károly vezette építészeti iskola más megközelítésű, más ihletettségü munkásságát feltétlenül meg kell említenünk. Kósék elsősorban a progresszív — ma már mindinkább megbecsült — építészeti aspektusból rögzítették egyebek között a népi építészeti értékeket. Kósék példamutató módon — s főleg Erdély területén — számos parasztházat is felmértek, s ebből alkotó építészeti tevékenységük „tiszta forrására" leltek. 1930 körül — a tárgyi néprajz keretén belül a népi építészet értékeivel is foglalkozóan — Bátky, Györffy, és Viski — megírja és megszerkeszti a Magyarság Néprajzának négykötetes összefoglalóját. Ennek során — elsősorban a tüzelőberendezésre épülten — öt háztípusba határozzák meg a népi építészethez is kapcsolódó területeket. Elsőként a keleti (erdély) területet taglalják; ezt követően az északi (palóc) sajátosságokra térnek ki. Harmadikként az Alföld, negyedikként a Közép- és Nyugat-Dunántúl, s végül a Dél-Dunántúl szerepel a máig is alapvetően elfogadott tipizálásukban. Koncepciójukat jó 50 éve sokan vitatják, feltárva például az ún. „átmeneti zónákat" (pl. a Parcium; DNyMagyarország), ahol bizonyos keveredések kétségtelenül fellelhetők. Mégis: koncepciójuk ma is értékálló és alapvetően az átértékelést nem látjuk szükségesnek. Erre az értékes koncepcióra támaszkodnak azok az építészek, de kiemelten a belsőépítészek (Kaesz Gyula), akik a népi hagyományokat alkotó tevékenységük során tisztesen használják fel. ^ A tiszteset azért szeretném kiemelni, mert az 1920-as évek végén már megjelenik a politikailag manipulált „értékrend", legélesebben a „Gyöngyös-bokréta" akció keretében. Ez az akció — sajnálatos módon — 1950-ben, hamis politikai indíttatásból újraéled. A megjelenés számos motivációi közül az általam leginkább degresszívnek ítélt két elemet szeretném megemlíteni. Az egyik — és ez a kél világháború között is felbukkan — az ún. „motívumvándorlás". Ertem ez alatt azt a pejoratív értékelést, amiből — hamisan — az tűnhet csak ki, hogy a népi építészet kizárólag a kastélyoktól, kúriáktól — u sort még folytathatnám — „levedlett" formákból építkezik, és az alkotói szemléletet rájuk nézve nem is tételezi fel. Vélekedésem szerint hamis a kép. Ugyanis egy más gazdasági, társadalmi szituációban élő rétegnek nem elsődlegesen a formai (dekorációs) elemek miatt csak ezek a fontosak, inkább a maga gazdasági és társadalmi szerepét,is reprezentáló, ugyanakkor öntörvényű, magát kifejező megjelenítés. A másik gond — a „motívumvándorlás" mellett (és ez elsősorban az 1950-es évek elején jelent meg) — a hamis „szociálpolitikai elképzelés". Az akkori Sztálinvárosban (ma Dunaújváros) készséggel szolgáltak arra, hogy egy régi parasztház megmentését biztosítsák. És miért? Hogy bizonyossága legyen annak, milyen szomorú körülmények között éltek elődeink, és ez a „bezzeg program" sokáig kísértett, néha még ma is kísért bennünket. A múlt bemutatása mellett engedjék meg, hogy a Kárpát-medencén belül a népi építészet sajátosságairól is számot adj^.k. Megismételten annak aspektusából, hogy a soknemzetiségű terület között — építészeti vonatkozásban is — egymást gazdagító eltérések figyelhetők meg. Ennek során különösen két elemet szeretnék kiemelni: — egyrészről az etnikai jegyekre is utaló színezést; — másrészről, hogy a magyarlakta területeken a díszítés koncentrált. Általában az oromfalra, máskor az udvari ù-hitektúrára helyezik a hangsúlyt, ellentétben a Kárpát-medence más etnikai területén, ahol a díszítő szándék az egVz falfelületet beborító. 1 vmészetesen ezeket a különbségeket nem minősíteni, de bemutatni szeretném a mai előadásom során. Nem bizonyt V hogy sikerült, de remélhetően régi falvak elpusztítására „felhívást" nem fogalmaztam meg. KöszC\ Öm a figyelmüket.