Műemlékállományunk bővülése, új műemlékfajták (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1987 Eger, 1987)

Dercsényi Balázs: A XX. század építészetének védelme

jelentette, azzal a lényeges eltéréssel azonban, hogy a stílusokhoz kötődő konvenciók már nem voltak elevenek, s így különösebben már senkire sem hatottak, és előkészítették, megkönnyítették a modern építészet befogadását. A kor hivatalos stílusa a neobarokk, amelyről a kitűnő kortárs történész, Szegfű Gyula ezt írta 1934-ben: „a Trianon utáni korszak neobarokk építészetének a társadalom neobarokk gondolkodásmódja felelt meg a legjobban". A többi neo irányzat is markánsan megjelent városainkban. Möller István a zsámbéki, XIII. századi kora gótikuskéső román monostor templomának rekonstrukcióját építette fel. Külföldi példák nyomán született egy másik csoportja épületeinknek, amelyet legtalálóbban „műves konzervatív irányzatnak" nevezhetünk. E romantikus irányzat, módszerét tekintve, historizáló ízű, a tradícióktól nem szakadt el. A 20-as évek második felétől lassú erjedés indul el. A neohistorizáló építészettel szemben a nyugati kezdeményezések hatására az évtized végén pályára lépő új generáció mohón kutatja az új építészetet, új hangnemben szól a szakma legjobb lapja, a Tér és forma. Megalakul a Lechner Ödön Társaság, amely céljául a magyar gondolat ébrentartását tűzte. Két irányzatról van szó: az egyik teljesen mást, gyökeres újat akar, a másik az újat a nemzeti tradíciókhoz alkalmazkodva igyekszik elérni. 1928-ban megalakult a modern építészet nemzetközi szervezete, a CIAM, amelynek következő évi kongresszusán már a magyarok is részt vettek. Ez annyit jelentett, hogy az új építészet követői egymáshoz közelebb kerültek, a kongresszusokra terveket küldtek, gondolatokat, publikációkat cseréltek. A magyar szekció 1930-ban megpróbálta megtörni a hivatalos fórumok ellenállását: memorandumukra az akkori kultuszminiszter kedvezően reagált, de nyomatékosan felhívta a figyelmet a nemzeti tradíciók tiszteletben tartására. Az új építészet a lakóházépítéssel, a legaktuálisabb feladattal kezdődött: a modern gondolatoknak először a magánkezdeményezés terén nyílott szabad tere. Budapesten a Napraforgó utcában, a budai hegyek lábánál 22 házból álló villatelep épült fel, amely sajátos metszetét adja kora építészetének. Minden egyes épületet más tervezett: megbízást kaptak az újat mereven elutasító idősebbek mellett a CIAM magyar tagjai, Ligeti Pál, Molnár Farkas, Masirevich György, Fischer József és egyéb modern irányzatok képviselői is. A modern építészet képviselői erős és hatásos propagandába kezdtek: kiállításokat és előadásokat rendeztek a lakáskérdésről, a kollektív házról, a modern építészet külföldi példáiból. Ha az építkezéseket nézzük, megállapítható, hogy a modern építészet követői kiszorultak az állami beruházásokból, s a középosztály lett a legfontosabb megrendelőjük. A CIAM csoport vezető egyénisége Molnár Farkas volt, aki 1921-ben a Bauhausban dolgozott, sokat írt és cikkei Magyarországon is megjelentek. Visszatérve Magyarországra villákat tervezett, leginkább Budapesten. Molnár mellett Fischer József volt a CIAM csoport másik vezető alakja. A modern építészet legelszántabb védelmezője volt, a CIAM csoport hajtómotorjának tekintjük. Nála is a bauhausi hatások domináltak, de igen erősen hatottak rá Le Corbusier tervei és épületei. Azon szerencsések közé tartozott, aki nagyobb épületeket is tervezett, egy kórházat, bérházakat, szállodákat. Molnár Farkas tréfásan „laposakra" és „csúcsosokra" osztotta a modemeket. Az előbbiek a CIAM csoport és a velük rokonszenvezők voltak. A csúcsosok jobban ragaszkodtak a hagyományokhoz, mind az anyagok, szerkezetek, mind a külső megjelenés tekintetében. Az új építészetet túlságosan ridegnek tartották, előszeretettel alkalmaztak hagyományos tetőformákat, ablakokat, sőt a népi építészet elemeit, a tornácot, az íves formákat, kőfelületek játékosságát a vakolat monotonságával szemben. Népi motívumokat említve jelezni kell, hogy az új népiesek is jelentkeztek a 30-as évek derekán. E gondolkodás gyökerét abban kell látnunk, hogy bármilyen meggyőzőek voltak a sima, fehér kubusok, a célszerű alaprajzok, nem nyújtottak pótlást a történelmi stílusokból átvett művészi értékek, hangulatok elvesztéséért. Sokakat irritált a modernek állandóan hangoztatott internacionális jellege, és egyértelmű volt számukra a másik út, a hazafias karakterű népiség. A gyökerek még a Kós Károly-féle népi kutatásokban lelhetők fel, de jelentős lökést jelentett az irodalomból ismert népi mozgalom, a falukutatás. Az igényt, a megrendelőt a falu modernizálásában kell keresnünk. A CIAM-osok és követőik, barátaik ugyan megpróbálták nagyvonalú gondolkodásmódjukat a falura is kiterjeszteni, de előnyös háztípusaik nem terjedtek el. A 30-as évektől a tőkebefektetés egyik eszköze a bérházépítés lett, de magán hordozta a telekspekuláció jeleit a beépítés terén és végső soron a lakások alaprajzán is. Zömükben közepes nívójúak, egyszerűen tagoltak és szerény igényűek, de komfortosak voltak. Itt is a CIAM csoport mutatott példát: egy budapesti épületcsoportnál a hagyományos zártsorú beépítést felhagyva jó alaprajzú, jó tájolású, külsőségükben is igényes megjelenésű bérházakat építettek. A két világháború közötti templomépítészet is új erőre kapott a 30-as években. Jellegzetes alaprajzi típus alakult ki, amelyben a mellékhajók inkább közlekedők, a központi tér a szerkezetből adódó előnyöket kihasználva szélesebb, a szentély emelt és mindez sokkal jobban szolgálja az istentiszteletet. Az egyház — mint megrendelő — jó néhány esetben otthont adott a modern művészetnek: a freskónak, az üvegablaknak, a szobrászatnak. Végső soron azt kell mondanunk, hogy a modem építészet a legtradicionálisabb műfajban is otthonra lelt, és látványosat alkotott. Az 1930-as évek elejétől a modernizálódási folyamat a legnehezeben bevehető várban, az állami megrendelésben is megjelent. A középületépítés — irodaházak, iskolák, kórházak — a gazdasági élet fellendülését követően meggyorsult, és az évtized végén egyre több igényes, jó épület született e műfajban is. Ugyanez mondható el a sportlétesítmények-