Műemlékállományunk bővülése, új műemlékfajták (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1987 Eger, 1987)

Pusztay László: Munkás-lakótelepeink

PUSZTAI LÁSZLÓ MUNKÁS-LAKÓTELEPEINK Karl Weissbach és Walter Markowsky német építész professzorok összeállításában 1910-ben: Das Arbeiter-Wohnung címmel egy közel 300 oldalas, 439 ábrát tartalmazó vaskos kötet jelent meg Berlinben. A szerzők maguk is foglalkoztak munkáslakások, munkás-lakótelepek tervezésével, de munkájuk jellegét elsősorban nem ez, hanem az európai munkás-lakótelepek, munkáslakás-típusok bemutatása határozta meg. A könyv nemcsak témája miatt érdekes, hanem azért is, mert a századforduló építészete egy sajátos területének mintegy lezárásaként jelent meg, abban a korban, amikor egyik legégetőbb szociális kérdésnek számított egész Európában az alacsony életszínvonalon élő ipari munkásság lakáskérdése. Akkor, amikor a magyarországi munkás-lakótelepek kérdésével foglalkozunk, úgy gondolom, történetiségében nem lehet azt elválasztani az európai fejlődéstől, nemcsak az említett szociális kérdések — melyek itt Magyarországon fokozottabban jelentkeztek, mint Nyugat-Európa más országaiban —, hanem bizonyos szempontból stiláris értékelésükben sem. Túl azon, hogy minden országban kialakultak vagy kialakítottak bizonyos korstílust magukon viselő épülettípusokat, a funkcióból eredően azonban számos közös vonást hordoznak. Nem sokkal Weissbach és Markowsky könyve után a Magyar Építőművészet című folyóirat különkiadásaként Kabdebó Gyula szerkesztésében 1913-ban: Budapest Székesfőváros építkezései címmel egy hasonló, de csupán magyar vonatkozású anyagot tartalmazó kiadvány jelent meg. A párhuzam emh'tése részünkről nem lehet véletlen, hisz Kabdebó könyvének egy igen jelentős fejezetét képezi a századfordulón Budapesten épített munkáslakások és munkás-lakótelepek értékelése és leírása. A szerző kitért azokra a jellegzetességekre is, hogy melyek azok az elkülöníthető jegyek, melyek a Magyarországon tervezett és felépített munkástelepek és a korban egyező európai rokonpárjaik között jelentkezik. Itt elsősorban az egyes munkáslakások szobaszámát, komfortfokozatát, a településszerkezetet, valamint azokat az egyéb szociális létesítményeket (közösségi étkező, fürdő, mosoda, iskola, könyvtár, óvoda, vendéglő, üzletek, klub stb.) említhetjük, melyek a munkás-lakótelepekhez csatlakoztak. A századforduló előtt vagy a századfordulón épült magyarországi munkás-lakótelepekről számos korabeli leírás készült, függetlenül attól, hogy azok egy ipari cég, részvénytársaság vagy állami segítséggel jöttek létre. Ma mégis azt kell mondanunk — s ez bizonyára nemcsak Magyarországon, de Európa más országaiban is —, hogy az ipari műemlékek mellett a munkás-lakótelepek az építészettörténeti kutatás periférikus területének számítanak. Minden bizonnyal azért, mert a századforduló építészeti eredményei, a nagyszabású városépítkezések, a díszes középületek, a sokféle stílussal próbálkozó műépítészet mögött szerényen meghúzódó, egyszerű épületekről van szó. Pedig ha tüzetesebben szemléljük a korból fennmaradt, egységes képet mutató munkástelepeket, azok éppen olyan beszédesen szólnak a korról, mint a műépítészet ismert alkotásai. Ezzel talán jeleztem is az itt levő szakértő közönség előtt, hogy Magyarországon több olyan — lényegében eredeti formáját őrző — munkástelepet ismerünk, melyek 1867—1914 között épültek. A műemléki védettség gondolata azonban csak a legutóbbi időben merült fel egynémelynél, elsősorban azoknál, ahol a településszerkezet korszerűségén túl a stiláris egységesség és művészi színvonal ezt kötelezővé tette. Amikor a magyarországi századforduló építészetének e sajátos területéről beszélünk, nem kerülhetők ki azok a történelmi előzmények sem, melyek — ha korban nem is, de funkcionálisan — említésre érdemesek. Magyarországon a XVIII. század elejétől, a török elleni háborúk befejezése után nagymértékű — főleg német ajkú — betelepítési folyamat indult meg, az ipari nyersanyagokban gazdag területekre, a Felvidékre és Erdélybe. A XVIII. század közepétől ismert ábrázolások, várostérképek mutatják, hogy a betelepült lakosság nem az egykori település elhagyott központjában, hanem attól távolabb, elkülönülve, telepszerű formában hozza létre az úgynevezett KOLÓNIA-t. A szó etimológiai vizsgálata is ezt tükrözi, hisz a magyar nyelv értelmező szótára szerint az ún. kolónia kifejezetten más országból települt, egy bizonyos helyen, egységes lakóközösséget — sajátos építészeti formát képviselő zárt épületegyüttest jelent. Felvetődhet a kérdés, hogy mindezt miért volt szükséges megemlítenünk? Nemcsak azért, mert Magyarország terü-