Műemlékállományunk bővülése, új műemlékfajták (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1987 Eger, 1987)

Dr. Kleb Béla: Észak-magyarországi barlanglakások

így tömeges és súlyos károsodás jelentkezett a hatvanas évektől Egerben, de napjainkra már gondokkal küzd Ostoros, Noszvaj, Novaj és Sirok is. A barlanglakások elhelyezkedésében a természeti adottságok mellett fontos tényező a lakosság gazdasági helyzete. Ugyanis a történelmi adatok szerint a barlanglakók többsége zsellér, majd napszámos volt, napjainkban is szegény emberek használják. Szabó Zoltán és Varga György 1930-as évekre vonatkozó szociológiai adatai is ezt támasztják alá. Ebben az időszakban ugyanis ott élt a legtöbb barlanglakó, ahol igen nagy volt a nincstelenek száma. így pl. Tibolddarócon 215 barlanglakásban 1459 barlanglakó élt, ugyanitt a község lakosságának 74%-a nincstelen és szegényparaszt. Szomolyán 172 barlanglakás, 820 barlanglakó és a nincstelenk aránya 54%. A barlanglakások használatában nyüván meghatározó jelentőségű, hogy a kialakított sziklalakás hosszú időn át biztonsággal szolgált, a vihar nem károsította, kevés tüzelővel be lehetett fűteni és olcsó volt. A levéltári adatok szerint ugyanis pl. 1769—1771 között az Egerben eladott barlanglakások ára 22 és 56 rajnai/rénes forint között változott, ugyanezen időben a város kőbe vágott pincéi 66 és 159 rajnai forintért cseréltek gazdát. A fentiekben vázolt természeti és gazdasági tényezők együtteseként mutatkozik a vizsgált térségben a barlanglakások számában nagy változékonyság. A barlanglakások létesítésének kora A barlanglakás eredete, kora múltbeli nagy száma — az 1930-as években a Bükkalján kb. 960, a fővárosban Budafokon kb. 500 —, több térségben való elterjedése ellenére mindmáig tisztázatlan. A kőfejtés és kőfaragás eszközkészlete és munkamódszere évezredes hagyományokat őriz. így a barlanglakások kialakítási módja korjelzésre alig alkalmazható. Sajnálatos, hogy a barlanglakások alaprajzi elrendezése, valamint külső megjelenése építészeti stílusjelek hiányában ugyancsak nagy fenntartással használható az időbeliség meghatározására. A leletanyag igen ritka, az „építménybe" évszámot nem véstek, a levéltári anyagokban csak szórványadatként jelennek meg, mégis ezek az írásos emlékek jelentenek némi támpontot. Az egri és Eger vidéki jelentős román, gótikus, barokk és klasszicista építészeti emlékek szakavatott kőfaragó mesterek munkái, de nyilvánvaló, hogy mellettük paraszti, jobbágyi kőbányászok, kőfaragók is dolgoztak. Ezt a gondolatot erősíti meg Bakócz Tamás püspök számadáskönyve, mely részletes leírást közöl az egri vár 1493—1496 közötti építkezéséről. Ebből megtudjuk, hogy a főként olasz és német mesterek mellett a kőbányákban nagyrészt Eger környéki falvak magyarjai dolgoztak. így természetes, hogy az évszázadok során a vidék településein az egyszerű néprétegből kialakult azok köre, akik időszakos vagy főfoglalkozás formájában a kő bányászatával, valamint egyszerűbb kőfaragó munkával keresték kenyerüket. A pincevágásnak még ma is él néhány mestere, a vágási technika pedig valóban a múltat idézi. A Bükkalján a siroki várból ismerjük a legkorábbi emlékeket, melyek alapul szolgálhattak a későbbi barlanglakás, illetve pincerendszerek kialakításához. Itt a XIII. század előtt riodácittufából vágták ki a hosszú sziklafolyosókat, melyek helyenként kisebb helyiségeket kötnek össze, illetve néhol nagyobb termekké bővülnek. Ezt a föld alatti rendszert ugyancsak sziklába vágott mély árokvonulat követi, mely egyben gazdasági udvarként is szolgált. A sziklafalba sütőkemencéket vágtak, és olyan kisebb, pincében folytatódó építményeket is kialakítottak, amelyeknek felmenő falát is sziklából vágták ki. A térség legnagyobb kiterjedésű sziklaépítményei a dombvidéki irtásföldeken a XIII. századtól kialakuló bormonokultúrához kapcsolódó pincerendszerek. Egyházi adománylevélben 1443-ban szerepel először egri borospince. A káptalan Szent Jánosról elnevezett — Liber Sancti Johannis — számadáskönyve az 1500-as évekből azonban már számos pincét ismertet: a vár pincéiről Dobó várkapitánysága alatt még részletes leltár is rendelkezésünkre áll. Ezek a korai pincék a várban, valamint a vár és a Tetemvár alatt helyezkedtek el. Mint pinceformák a legkezdetlegesebbek az édesvízi mészkőbe vágottak, ahol jórészt a mészkő alatti agyagos kavics kitermelésével alakítottak ki barlangszerű, szabálytalan üregeket. Nagy a valószínűsége, hogy itt létesültek az első egri barlanglakások is. A pincék uralkodó hányada azonban riodácittufába mélyült, a vár környéki korai pincék formavilága is eltér a későbbiektől. A barlanglakásra utaló első írásos adatot 1570-ből ismerjük: e szerint a szarvaskői vár colonusainak egy része demjéni vagy ostorosi lehetett, pincében lakott. A török hódoltság idejéből számos leírás szól arról, hogy a lakosság, főként a török előli menekülés, rejtőzés céljából a pincéket búvóhelyül, lakásként vette igénybe. A pincék szokatlan mérete, gyakran bonyolult alaprajzi kialakítása, több bejárata, esetenként ásott kúton át történő megközelíthetősége jelzi ezek menedéket nyújtó szerepét. Ismeretes, hogy Eger 1596-os elfoglalása után magyar szabad csapatok húzódtak meg a felnémeti Templomdomb alatti pincerendszerekben. Mivel ezek a katonák időnként rácsaptak a várból kimerészkedő törökökre, a pasa a szomszédos települések lakóival a pincéket betemettette. Pincefeltáró kutatásaink során találtuk meg ezen járatok egy rését; a pincevágatokat kitöltő földből korjelző agyagedény került elő. 1632-ben I. Rákóczi György fejedelemnek írott levélből tudjuk, hogy Egerbe, mint hódoltság alatti közigazgatási központba tömegesen érkeztek török katonák, őket a város zsúfoltsága miatt a tihaméri pincékben szállásolták el. Evlia Cselebi, a nagy hírű török utazó 1664—1666 között járt Egerben. Figyelmét nem kerülte el a föld alatti létesítmények kiterjedt rendszere, ezt írja: „Ennek a.. . várnak az alja egészen üres, csupa pince és üreg, melyekbe néhány ezer katona belefér... ostrom idején a vilajet (tartomány) egész lakossága gyermekeit, feleségeit a ... vár alatt levő üregekben és raktárakban helyezi el."