Műemlékállományunk bővülése, új műemlékfajták (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1987 Eger, 1987)

Pusztay László: Munkás-lakótelepeink

A város lakossága 1869-ben 270 685 fő 1890-ben 505 763 fő 1900-ban 732 322 fő 1910-ben 881 601 fő és ebben az évben egyben Európa nyolcadik városa lakosságszám tekintetében. A munkásság lakásokkal való ellátása ezután már nemcsak egyes iparvállalatok, hanem az állam ügyévé is váük. Az első tudományos felmérést és az ebből leszűrhető tanulságokat a budapesti munkásság lakásgondjaival kapcsolatban Naményi Ambrus orvos közgazdász készítette 1883-ban. írásában már elsőként leszögezte, hogy a budapesti munkáslakás-kérdés abból eredeztethető, hogy a magyar kapitalizmus gazdasági rendszere az 1880-as években még készületlen volt az európai példák átvételére — építeni azonban lehetett rájuk. Naményi, mint orvos, a lakáskérdést — különösen az ipari munkásság nézőpontjából — a legfontosabb társadalmi kérdésnek tekintette. Összefoglalásából idézek: „Minden műveltségnek, jólétnek, társadalmi békének és nemzeti erősbödésnek a család, a ház képezi alapját és sarkkövét. Bármennyire is legyen hajlandó is valaki az önmegtagadást és igénytelenséget az ember legfőbb eredményeképp hirdetni, a lakásra nézve ezt senki sem fogja tudatosan alkalmazni. Épp ellenkezőleg, a legnagyobb egyéni bölcsesség, politikai és társadalmi előrelátás abban nyilvánul meg, hogy a szükségletet fokozzuk, a nemesebb igényeket emeljük és hogy a társadalom előrelátása abban nyilvánuljon meg, hogy a legalsóbb rétegeket is jobb lakáskörülmények közé juttassuk." Naményi elképzelése azonban csak részben mondható sikeresnek. Épültek ugyan munkás-lakótelepek, általában 1 szoba konyhás típusokban, de a munkásság fizetéséhez képest csak úgy tudta azokat bérelni, hogy albérlőt vagy ágyrajárót fogadott. Naményi adatai szerint 1880 és 1883 között 12—14 ezres volt a budapesti munkásság népszaporulata, ennek megfelelően 3000 szobának kellett volna épülnie. Ennek ellenére csupán 2000 épült, a szobákra átlag 4 személy jutott. 1884—87 között még a Naményi-féle fejlesztés időszakában épült fel a Budapest VIII. kerület, Elnök u.—Mező Imre út—Bíró Lajos u.—Könyves Kálmán körút által határolt telken az ún. Tisztviselőtelep, mely az első, állam által is támogatott lakásépítési akció volt Budapesten. Tervezője Bobula János építész volt. Lényegében az angol és német kertvárosi beépítési módokat alkalmazta azzal a többlettel, hogy az emeletes és földszintes házak külső megjelenésükben mutatnak bizonyos európai hatásokat, de a magyarországi tradíció alapján legtöbbjük egy-, kisebb részük kétszobás volt. Ez azt jelenti, hogy a századforduló tisztviselő rétegének csak csekély része volt képes az akkor már egyre jobban emelkedő lakbéreket megfizetni. 1893-ban Gerlóczy Károly, Budapest alpolgármestere foglalkozott a munkáslakások építésének kérdéseivel. Jelentős eredményeket még állami támogatással sem tudott elérni, mivel az 1890-es évek végén is a legnehezebb volt rávenni az ipari vállalatokat Budapesten a munkáslakás-építés támogatására. Jelentősebb eredmény csak az 1900-as évek közepén történt, amikor a főváros újabb felméréssel és javaslatok kimunkálásával Ferenczy Imrét, a kor neves közgazdászát bízta meg. Ferenczy kimutatásában leírta, hogy a gyárak és ipari társaságok csak akkor építenek munkástelepeket, ha a gyár fekvésénél vagy létszámbiztonsági viszonyainál fogva nem kapna munkaerőt, tehát ilyen esetben nem szociális kérdésként, hanem mint az üzem nélkülözhetetlen berendezéseként tartják azokat számon. Ferenczy tanulmánya és felmérése azonban nem volt hatástalan. 1908—1913 között volt a legnagyobb munkás-lakótelep és más szociális lakásépítési akció a fővárosban, mely már Bárczy István főpolgármester és Wekerle Sándor miniszterelnök nevéhez fűződik. Az építésekbe bevonták a főváros számos építészét, kivitelezőit. Közel 50 építész tervei alapján 10 munkás-lakótelep épült. A telepek a város külső részein épültek, ahol az olcsó telekárak mellett még a földszintes beépítés is biztosítható volt. A legnagyobb telepek a Rákospalotai, a Gubacsi, a Kén, a Százados, a Ciprus, a Kőbányai és Ceglédi utak mellé épültek. A típus-alaprajzok, melyek 1 és 2 szobás lakásokat mutattak, 4—12 osztásos pavilonsorból álltak, egymástól 7 méter távolságra, tehát eléggé sűrűen. A munkálatokban Forbát Ernő, Führer Miklós, Éberling Ernő és Schodits Lajos építészek vettek részt. Az épületek homlokzati kiképzése változatos volt, faragott fatornácok, vakolatdíszek s a népi építészet formaelemeit ötvöző elgondolások fontos szerepet kaptak. A telepek lakói szinte kivétel nélkül vidékről felköltözött munkások voltak. 1908-ban épült fel a Ganz-MÁVAG munkás-lakótelepe, a Golgota, a Delej, a Vajda Péter és a Bláthy utca által határolt telken. Ez a munkás-lakótelep már az új igényeknek megfelelően épült, kertes beépítésű, 4 emeletes házak sorából áll. Az egész telep egy sokcélú közösségi épület köré szerveződik, melynek nagyvonalú vasbeton szerkezete építészettörténetileg is fontos. A munkás-lakótelepen 645 szoba-konyhás és 10 db 2—3 szobás lakás volt; ez utóbbiakat tisztviselők bérelték. 1912-ben épült fel a ma is álló aquincumi Gázgyári munkástelep, Almási Balogh Loránd tervei alapján. Ez utóbbi a Ganz-MÁVAG lakótelepéhez hasonlóan kertes beépítésű, földszintes egy- és kétemeletes házakból áll. A Gázgyár akkor 100 család részére építtette, 1, 2, 3 szobás lakások voltak bennük. Nagy előnye volt — és ma is az —, hogy minden lakáshoz külön veteményeskert is tartozik. Megépülésekor csatornázott terület volt. a lakásokban gázvilágítással és gáztűzhellyel. Volt a telepen ezen kívül egy közösségi fürdő, óvoda, posta, vendéglő és kaszinó is. Az 1910-es évek elején Budapesten mintatelepnek számított. Az említett gyári munkás-lakótelepek mellett az állam által támogatott ún. kislakásos munkástelepek a legfontosabbak. Ezek a lakások általában egyetlen szobához kapcsolódó előszobából, konyhából, kamrából és WC-ből állottak, csupán néhány telepen épültek kétszobás lakások (Budafoki út, Bécsi út, Százados út, Kőbányai út).