Műemlékállományunk bővülése, új műemlékfajták (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1987 Eger, 1987)

Román András: A műemlék fogalmának kiterjedése

megcsonkítja, kerülni kell, az nem hiteles. Tudnunk kell viszont azt is, hogy ezt a történetiséget a műemlék csak a maga anyagi mivoltában hordozza. Másolat, leírás, ábrázolás: mind csak csökkent értékű. Ahogy a képzőművészetben nem pótolhatja a reprodukció az eredeti műalkotást, úgy a műemlék esetében sem. A történetiségnek — mint ezt már Dvorak kifejtette — nincs időbeli alsó határa, azaz nem helyes — legalábbis szerintem s az általános magyar felfogás szerint — az a több országban még ma is honos felfogás, hogy a műemlékké váláshoz bizonyos időhatár, 50, 100 vagy 200 év kell. Magyarországon már az 1960-as első műemlékjegyzékben voltak XX. századi műemlékek. Számuk a folyamatos kutatás eredményeként állandóan növekszik. Felfogásunk szerint a nem régi korok emlékei is értelemszerűen hordozzák a történetiséget, csak nyilvánvalóan kisebb időtávét, mint a régebbiek. Az másrészt szintén nyilvánvaló, hogy minél fiatalabb egy emlék, annál inkább kell az egyéb értéktényezőket (főként az esztétikumot) figyelembe venni, annál szükségesebb a mérlegelés. Ennek jegyében Magyarországon a középkori vagy még régebbi emlékeket automatikusan műemlékeknek tekintjük, a többieknél a mérlegelés szigorúsága fordítottan arányos az időtávval. Megjegyzendő, hogy a magyar felfogás szerint van olyan építmény is, aminek van jelentős történeti értéke, mégse műemlék. Ezek az emlékművek. Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük a dolgot, kiderül, hogy a műemlékek és az emlékművek történeti értéke minőségileg más. Az emlékműveket azért állították, hogy valamilyen jeles eseménynek vagy személynek emléket álh'tsanak, hogy emlékeztessen utólag valakire vagy valamire. A műemléknél más a helyzet. A műemlékké lett épületet valaha azért építették, hogy lakóházként, templomként, várként szolgáljon, az emlékeztetés funkciója fel se merült. Ez a lakóház, templom, vár azonban az idők során mintegy teleszívta magát történetiséggel, eredeti rendeltetését akár el is veszthette. A történetiség belső, immanens jellemzője lett, nem úgy, mint az emlékműé, amit emelői kívülről, szándékosan ruháztak rá. Ez az oka annak, hogy Magyarországon — számos országgal ellentétben — az emlékművek nem tartoznak a műemlékek körébe, hacsak más okból, pl. művészi tartalmuknál fogva oda nem sorolják őket, mint pl. a budapesti millenniumi emlékművet. Ami pedig a történelmi emlékhelyeket illeti, azok azért nem tartoznak a műemlékek közé, mert mint pl. a mohácsi csatamező, általában nem épületek vagy építmények. Az esztétikai érték az emlék művészi színvonalát fejezi ki. Az, hogy Riegl tanítása nyomán a történetiség alapvető kritériumaként került be a műemléki értékelésbe, nem jelenti azt, hogy a szépség, a művészi kvalitás elvesztette volna jelentőségét. Mindamellett azt is látni kell, hogy számos műemlék, sőt műemlékfajta esztétikai érték nélkül is az. Hogyan? Egyrészt úgy, hogy az idők viszontagságai során fizikailag megsemmisült, s az a csekély maradvány, ami az emlékből megmaradt, esztétikumnak már nem hordozója. Ilyen a régészeti műemlékek jelentős része. Másrészt lehetnek olyan műemlékek is, amelyeknek jellegüknél fogva nincs, vagy nem szükségszerűen van esztétikai értéke. Ide tartoznak a földvárak, az egyes személyekhez, eseményekhez kötött történeti emlékek, esetleg egyes ipari műemlékek. József Attila Gát utcai szülőháza kimondottan rút, jellegtelen épület, amilyenhez hasonló sok van Budapesten. Hogy ez az egy mégis okkal műemlék, az a nagy költő személyéhez és emlékéhez kötött. Az esztétikum azonban — mint maga a műemléki értékelés — szubjektív kategória, változása az emberek, a társadalom tudatától függ. Negyven évvel ezelőtt a szecessziót csúnyának tartottuk, emlékei inkább csak történeti okokból voltak — szórványosan — műemlékek. Lehet, hogy a posztmodern megerősödésével esztétikai polgárjogot nyer s bevonul a műemléki értékelésbe a szocreál is? A Pogány Frigyes által megfogalmazott etikai érték a történetiből és az esztétikaiból fakad. Azt fejezi ki, hogy a műemlék katarzist kelt: az általa közölt ismeretekkel és emóciókkal tudatot, ízlést fejleszt, tanít és nevel. A műemlék képes arra, hogy elmúlt korok, társadalmak, egyben más népek, nemzetek és kultúrák megbecsülésére tanítson; hozzájáruljon az ízlés fokozásához; a humánus gondolkodás teljesebbé tételéhez. Erre természetesen nemcsak a műemlékek képesek, hanem a maga nyelvezetén minden művészeti ág. A műemlék azonban azzal, hogy a maga primer módján közvetlenül adja át a történeti ismereteket éppúgy, mint az esztétikai élményeket; avval, hogy épületként megtekinthető messziről, közelről és belülről is; hogy egységet tud alkotni környezetével, a természettel és a várossal; hogy egyszerre képes számot adni akár sok évszázad történetéről és ízlésvilágáról — talán minden más művészeti ágnál komplexebben hordozza az etikai tényezőket. Ez az etikai érték azonban arra is figyelmeztet, hogy a műemlék tartalmánál fogva több a nem műemléknél, esetleges negatív jellemzőivel csínján kell bánni. Jeles személyek szülő- és lakóháza megérdemli a műemléki értékelést, a történelem sötét figuráié nem. Hitler szülőháza — ha megvan — soha ne legyen műemlék. Ehhez némileg hasonló módon régóta vitatott kérdés, hogy a reakciós, maradi, túlhaladott, a fejlődést gátló művészeti irányzatok példái megérdemlik-e a műemléki értékítéletet? A Horthy-korszak hivatalos neobarokkjára vagy a sztálini idők mesterséges eklektikájára gondolok. Magam éppen ebből a meggondolásból nem szívesen látnám műemléknek se a budapesti cisztercita templomot, se a moszkvai metró állomásait, pedig történeti dokumentum jellegük, sőt saját koncepciójuk jó kvalitása nem vitatható. Eddig az elmélet. De hogyan jelentkezik mindez a műemléki értékelés gyakorlatában? Konkrétan mit, mennyit tekintettek műemléknek korábban, s mit tekintünk annak ma? Azalatt a nagyjából másfélszáz év alatt, amióta műemlékvédelem egyáltalán van, a műemléki értékelés egyre szélesebb körre terjed ki. Mint minden legújabb kori fejlődésnél, a szemlélet változása mind gyorsulóbb. Már láttuk, hogy egy Dvoraknak kellett megfogalmaznia az újabb korok és szerényebb emlékek értékelési létjogosultságát. A XX. században a műemléki értékelés nem terjedt túl az antik, középkori és reneszánsz, kivételesen a barokk kor emlékein, s azokból is csak a legfontosabbakat tartották számon. A XIX. századi, XX. század eleji városrendezés hatalmas pusztítást vitt végbe a városok történelmileg kialakult szövetében, aminek az értékelése ekkor fel se merült. Ekkor épült át Hausmann nagyvonalú tervei szerint Párizs, lényegében — néhány negyedet leszámítva — felszámolva a középkori barokk várost. Ekkor bontották le Pesten a középkori szerkezetű barokk-klasszicista belváros nagy részét, hogy meg-