A népi építészet védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1985 Eger, 1985)

Dr. Hoffmann Tamás: A középkori parasztporták építészete

költözött. Az életszínvonal emelkedésének beszédes bizonyítéka az a tény, hogy a népesség mindenütt földfelszínre épített házakba költözött. Ezt a folyamatot egyébként a lombhullató erdők csaknem valamennyi tartományában tapasztalni lehet a középkor századaiban. A mai Németország, Dél-Anglia, Észak-Olaszország, Svájc, a Cseh- és Morva-medence, a Magyar Alföld mind olyan táj, ahol a 13. századot megelőzően még sokan laktak veremházakban. Ezek nyereg- vagy sátortetős épületek voltak, megközelítőleg egy méter mélyen a talajba mélyítve, s alapterületük 3—4x3—4 m között változott. Előfordult, hogy bejáratuk felett egy féltető védett a csapó esőtől. Nemcsak emberi hajlék volt az ilyen putri, állat óla is hasonló módon épült meg. Ezek az építmények rendszerint kis csoportokban tömörültek, a település halmaz volt, a soros elrendezés és egyáltalában a telepítés rendező elve nem hagyott az általuk alkotott faluképen nyomot. Ilyen épületekből álló települések gyakoriak voltak még Bulgáriában, Romániában és Ukrajnában, tehát mindazokon a délkelet-európai tájakon, ahol sík a terep vagy legfeljebb dombok váltakoznak szelíd lankákkal, de sehol sincsenek hegyek. Ezekben az övezetekben csak a legutóbbi másfél évszázad alatt szűnt meg a putrikban való lakás, ellentétben Közép-Európával, ahol — alkalmasint a feudális falu új életminősége — emelte a putrilakókat magasabbra. Persze síkfalú házakat már korábban is ismertek Közép-Európában. Ezeknek zömében fagerendákból ácsolt váz biztosította a szilárdságot, a váz közeit vesszővel fonták és sárral tapasztották. Az épületek egyetlen helyiségből álltak, de volt rá példa, hogy az egyetlen helyiség elé egy — a bejáratot védő — ereszt is építettek, vagy arra, hogy a lakóhelyiségből egy kamrát is nyitottak. Az épületek nem voltak lepadlásolva. Bennük tűz égett, sőt nagyon sok olyan is lehetett közöttük (hasonlóan a putrikhoz), amelyben nem nyílt tűzhelyen sütöttek-főztek, hanem kemencében. A kemence félgömb alakú vagy tégla alakú hasáb. Az utóbbi elsősorban a hegyvidékeken található, például az Alpok völgyeiben vagy — ezekről később lesz még szó — a kelet-európai erdőövezetben. Kemence nemcsak a lakóházban állt, sőt az a tapasztalat, hogy ott sokan beérték nyílt tűzhellyel, hanem olyan különálló épületben, amelyet vagy szárítóházként használtak (gabona, gyümölcsök, hús, len stb. konzerválása céljából) vagy pedig fürdőt rendeztek be benne. A fürdő a szauna elvén működött. Elsősorban a tisztálkodás egyéb lehetőségeinek hiánya miatt volt rá szükség, a népesség ugyanis nagyon sokat szenvedett az élősdiektől. A kemencékkel fűtött házakat még sehol sem látták el kéménnyel. A füst szabadon terjengett bennük, a belső teret tehát nem padlásolták le, az ajtónyíláson vagy a tető hasadékain távozott csaknem minden égéstermék. A tetőt szalmával, vagy mocsaras vidékeken, náddal fedték. Alkalmasint a középkor századaiban vált szokásossá, hogy a gerendavázas fonott falú épületek tartóoszlopait nem ássák be a földbe. A talajszintre gerendákat fektettek és a tartóoszlopokat ezekbe ékelték. Az ilyen „talpas ház" tartósabbnak bizonyult, nemcsak élettartama növekedett, hanem valamelyest csökkent az építkezéseknél felhasznált fa mennyisége is. Ráadásul javult az építmény statikája, ezáltal növekedhetett az épület tömege is. Egy másik, szintén középkori újítás volt, hogy néhány vidéken a lakóházat összeépítették a gazdasági épületekkel. A lakóházzal közös fedél alatt építették a csűrt, ott helyezték el a haszonállatokat is. Ez a megoldás valamelyest csökkentette a felhasználandó építőanyagot (elsősorban a fát), ám jóval több műszaki tudást igényelt, noha az épület még csak földszintes volt. Az ilyen építkezés feladata mégis meghaladta az álagos paraszti tudásszintet és szakiparosok hatáskörébe utalta az egész vállalkozást. Nyilvánvaló, hogy ez a változás elsősorban városi minták nyomán kezdeményeződött a falun, továbbá, hogy a városban már munka nélkül maradt iparosok műve volt az új épülettípusok megalkotása. Nyilvánvaló az is, hogy a történtekre csak olyan övezetekben kerülhetett sor, ahol a városok vonzáskörzete kiterjedt, ahol a falu és a város kapcsolata intenzívebbé vált. Ilyen tartományok ebben az időben még alig voltak Európában, de azért voltak és idővel növekedtek is. Nagyon valószínű, hogy pl. az Alpok völgyeiben már megkezdődött az átalakulás folyamata a középkor alkonyán, s az is, hogy Északnyugat-Európa síkvidékének, a tengerparti városokat délről határoló mögöttes terein hasonló fejlemények következtek be. Másfelől azt is tapasztalni lehet, hogy a kontinens nyugati övezetében (ahol csapadékos a klíma), továbbá KözépEurópában a XIV—XV. században mind több parasztgazdaságban divat lett csűröket építeni. Ezeket valószínűleg elsősorban majorokban álló csűrök nyomán emelték a falusi lelkészek, szegényebb nemesek és a gazdagabb parasztok portáin. Az is valószínű, hogy a tárolóépítmények penetrációjában a ciszterciták majorsági építkezései játszottak döntő szerepet, ennek a rendnek a gazdálkodása ugyanis a korszak végére elérte Kelet-Európa határát és mindenütt megteremtette az agrárélet mintaszerű anyagi feltételeit. Annak ellenére, hogy átalakult a gazdasági udvarok képe, továbbá, hogy néhol a lakóház és a gazdasági épületek együttese új épülettípusként magasodott a tájban, még sok minden változás alig éreztette a középkor végén hatását. A középkor folyamán azonban elkezdődött és máigható érvénnyel átalakult a falu települési képe. Már az a változás, mely a putriból kiemelte a parasztot és higiénikusabb lakásviszonyokba ültette, kapcsolatban volt azzal a szociális átalakulással, amelynek lényege, hogy a paraszt (rendszerint elsőszülött) utódjára örökítheti gazdaságát. Örökletessé vált tehát a gazdaság és a családi háztartás fogalmi és termelési egysége. Ezzel egyidejűleg tájanként eltérő módon normákba rendeződött a gazdaság felszerelése (elsősorban igaerővel való ellátottsága), kiterjedése, üzemágainak földigénye stb., ezeket a