A népi építészet védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1985 Eger, 1985)

Dr. Komjáthy Attila: Szalafő komplex védelme

A vidék kulturális és etnikai elkülönülése, zártsága továbbra is fennmaradt: vannak őrségi települések, ahol még ma is nagyobbrészt a XIII. századi adománylevelekben feltüntetett családnevek mutathatók ki. Földrajzilag a területet az „Alpok-alja" tájegységhez sorolják. A 300 méter fölé nem emelkedő dombvidéket mély patakvölgyek szabdalják. A magaslatokat erdők borítják: ma már javarészt fenyvesek a kiirtott bükk erdők helyett. A hajdan kitűnő épületfát adó tölgyesek ugyancsak megritkultak. A hidegebb völgyekben számos, ma. már védett jégkori növény maradt meg. A hegyekből bőven táplált vízfolyások a völgyek alját elmocsarasították, az ingoványos részek letelepedésre, mezőgazdasági művelésre egyaránt alkalmatlanok voltak. Az őrségi ember ezért házát a dombok szárazabb, szilárd talajára építette, a völgyek dús rétjein legeltette marháit és a dombhátak erdeiből hasított ki sovány talajú szántót. Ezen a vidéken a megélhetés mindig nehéz volt: a rossz föld a helyi körülményekhez maximálisan alkalmazkodó sajátos „bakhátas" szántás mellett is csak kevés gabonát (búza, rozs, zab), burgonyát, kölest, répát, hajdinát termett. A félrideg állattartás mellett a megélhetés fő forrása az erdő volt: előre elkészített tetőszerkezeteket még e században is gyártottak és szállítottak távoli vidékekre. A faragómesterségen kívül a kézművességet fonás-szövés, kosárfonás, fazekasság képviselte. A fentiekben jelzett földrajzi adottságok és történeti hagyományok eredőjeként alakult ki az őrség sajátos településformája, a „szeres" falu szerkezet. Az irtványtelepülések olyan sajátos változata ez, amelyben a nagycsaládok portái egymás közelébe húzódva épületcsoportokat hoztak létre. A dombhátak száraz területeit elfoglaló egy-egy épületcsoporton belül utcák legtöbbször nincsenek, az egyes házak látszólag szabálytalan, kusza elhelyezkedése a helyi domborzati és talajadottságokhoz, az uralkodó szél irányához igazodik. Az épületcsoportok (szerek) a dűlőutakból kialakult úthálózattal összekötve laza térbeli egységgé, faluvá szerveződnek. Maga Szalafő hét ilyen egységből, szerből áll. Az egyes szereken belül a laza, kusza elrendezés dominál, de néhol (mint például a Felsőszeren) az utcás beépítés nyomai is fellelhetők. A hagyományok szerint a török hódoltság idején a közösség összes háza elpusztult, de okunk van feltételezni, az eredeti térbeli rend változatlanságát, azt, hogy a házak az elődök által kiválasztott, legmegfelelőbbnek tartott régi helyükön épültek újjá. A szeres település megvalósítja a lakóterület, a termőterület és a természeti környezet egységét. Az egy család tulajdonában levő, különböző rendeltetésű földdarabok közvetlenül csatlakoznak egymáshoz, a patakmenti legelőtől, a dombháti erdőig. A ház a portára vezető út közelében, a telekhatártól többé-kevésbé beljebb húzódva áll, előtte gyakran virágoskerttel. Lakótelek és gazdasági udvar hagyományosan egybeesik, nem különül el. A konyhakertet célszerűen sövénnyel kerítik, de maga a porta általában nincs kerítve, legalábbis korábban nem volt. A ház körül gyümölcsfákat (körte, alma, szilva) ültettek. A telkek jellegzetes tartozékai a mindenekelőtt tűzoltásra szolgáló mesterséges tavacskák: a tokák. Az őrségi lakóház a XIX. század eleji leírások szerint tágas szoba-konyhából, pitvarból, egy-két kamrából és istállóból állt. Az osztrák és szlovén falvakból jól ismert „Rauchstube"-hoz némiképp hasonlító lakókonyhás ház legfőbb, és egyetlen fűtött helyisége tehát a konyha volt, ebben nagyméretű kemence állt, amely főzésre, sütésre, fűtésre egyaránt szolgált. Fényt, levegőt csak deszkalappal fedett kicsiny falnyíláson (a tolitun) kapott, ezen távozott a kemence füstje is. Ilyen egyterű ház csak nyomaiban, átépítve, kutatás útján volt fellelhető. A Szabadtéri Néprajzi Múzeumban, Szentendrén, éppen egy Szalafőről áttelepített épület reprezentálja majd ezt a háztípust. A lakókonyhás ház fejlődésében, a konyha rovására később fűthető szobával bővült, kályháját a konyhából tüzelték. A konyha füstmentesítése hosszú idő alatt, több lépcsőben történt meg, a különböző megoldásokra (a boltozott szabadkéménytől a zárt kéményig), Szalafőn számos példát találhatunk. A szalafői házak egyébként is, mintegy élő építészeti példatárul szolgálhatnak az alaprajzi és homlokzati fejlődést, átalakulást kutató szakemberek számára. A számos elemzésre méltó változat közül az „L" alaprajzú, „hajlított" és az „U"-alaprajzú, „kerített" házat kell feltétlenül említenünk. A „hajlított" ház egyik oldala a tulajdonképpeni lakószárny a szobával, konyhával és kamrával. Erre merőlegesen csatlakozik a gazdasági szárny, istállóval és pajtával. A „kerített" ház harmadik beépített oldala ehhez általában nyitott közzel csatlakozik, ólakból, istállóból áll. Hasonlóan zárt beépítést sok esetben a különállóan felépített gazdasági melléképületek megfelelő elrendezésével értek el a hajdani építők. Az épületekkel körülvett, zárt udvar egykor az itt teleltetett szarvasmarhák védelmét szolgálta a betyárok és a farkasok ellen. Az egymás mögé, jellegzetesen csak egy sorban (egymenetesen) épített helyiségek eredetileg mind kívülről, a széles eresz alól voltak megközelíthetők. A pihenő és munkahelyül is alkalmas, változatos kialakítású tornácok további fejlődés eredményei. Az idők múlása a felhasznált anyagok és szerkezetek vonatkozásában is számos változást hozott. A XIX. század közepéig szinte kizárólagos boronafalas építkezést előbb vert földfal, majd napon szántott (vályog) és égetett tégla váltotta fel, a zsindely és szalmafedés helyébe pedig cserép, később palafedés került. A századfordulón megnyilvánuló építőkedv eredményeit még bízvást a népi építészet körébe sorolhatjuk. A falu