A népi építészet védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1985 Eger, 1985)
Wirth Péter: Temetők népművészete
A hagyományos csekei fejfa sík, illetve ívesen hajló lapokkal határolt, csúcsban végződő, változó keresztmetszetű hasáb. A mintegy 80 cm mélyre beásott tőrész (a „láb") hatszögletű, a feliratos törzs ötszögű, a homlokélen vágásokkal díszített „fej" pedig hatszögletes. A földfeletti rész eredetileg 170-200 cm magas, de a tő korhadtával azután egyre mélyebbre ássák. A fejfát hozzáértő ács, vagy kerékgyártó mester segítőtárssal — fűrészt és bárdot használva — egyetlen nap alatt elkészíti. Fáradtságát hagyományosan nem pénzzel, hanem ellátással jutalmazták. A fejfákat régebben megpergelték — feketére füstölték -. Ezt a konzerváló és színhatást újabban kátrányos mázolással, vagy bolti festékből, tojásból és tejből kevert — festékkel biztosítják. A feliratot a fejfaíró — aki a fejfafaragóval nem mindig azonos személy — három egyszerű szerszám: a léniázó, a kótics (fakalapács) és a betűvágó segítségével készíti el. A kurzív betűkkel metszett, fehérre festett szöveg hagyományos rövidítéssel indul és záródik: A. B. F. R. A. = A Boldog Feltámadás Reménye Alatt B. P.= Béke Poraira A fejfák korra-nemre-társadalmi státuszra való tekintet nélkül lényegében egyformák: csak a felhasznált fatörzs eredeti alakjából adódó esetlegességek, és a lassan változó helyi „divat" (mint például a méretek 1920. körül bekövetkezett megnövekedése) módosítanak az egységes összképen. A szatmárcsekei fejfák egy, az Alföld nyugati szélétől egészen Erdélyig meglehetősen gyakori típus karakterisztikus változatai. Ezeket a szakirodalom általában csónak-alakúnak nevezi, függetlenül attól, hogy a csónakos temetkezéssel való esetleges összefüggésre csak időben és térben igen távoli analógiák utalnak. A csónak-koporsó-sírjel legfeljebb az azonos anyagból, (tölgyfatörzsből), azonos technikával készülő tárgyak természetes hasonlóságát mutatja. Méretük, tagolásuk, részeik antropomorf elnevezése okán, számomra valószínűbbnek tűnik e sajátos emlékek emberi képmás volta. A temetőben álló mintegy 540 fejfa megóvása szokatlan konzerválási feladatot jelentett. A korhadt részek pótlása után a szükséges felületvédelmet kőszénkátrány és tetraklórbenzol keverékével, áztatással biztosítottuk. A gyorsan korhadó bél-rész védelmére furatokba helyezett, diffúziós elven működő szilárd patronokat alkalmaztunk. Sor került néhány, az összhatás szempontjából fontos fejfa újrafaragására is. A javasolt konzerválási eljárás a fejfák élettartamát mintegy 20—30 évvel megnöveli. Ez a sírjelek megóvása szempontjából kétségtelenül üdvös jelenség, elgondolkoztató probléma forrása. Korábban az egyre mélyebbre süppedő fejfák saját pusztulásukkal kézzelfoghatóan érzékeltették az enyészet természetes folyamatát és az emberi emlékezet elhalványulását. Beavatkozásunk megállítja ezt a folyamatot: a sokasodó fejfák túlélik majd az unokákat. Igaz viszont az is, hogy a falusi ember világképének gyökeres megváltoztatásával a hagyományos fejfát éppen annak romlandó volta miatt kezdte Csekén is felváltani a műkő síremlék. A konzerválás által biztosított tartósság az „örök" emlék illúzióját keltve, elősegítette magának a hagyománynak fennmaradását is.