A népi építészet védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1985 Eger, 1985)

Wirth Péter: Temetők népművészete

A magyar faluközösség egy tagjának elvesztésére a hagyományok által szabályozott bonyolult eseménysorral válaszol, hasonlóan a világ más hagyományos társadalmaihoz. A szigorúan előírt tennivalók már a halálra való felkészüléssel kezdődnek, a koporsóba tétel, a virrasztás, búcsúztatás, temetői menet, temetés lépcsőin át a halotti torral jutva el a végleges evilági elválásig. A megfelelő szöveggel, énekkel, harangszóval, sajátos tárgyi kellékekkel (gyertyafény, virág, gyászruha) kísért búcsúztatásban a szűkebb rokonságon kívül az egész közösség résztvesz, — ha mással nem, a temetői menet illő köszöntésével. Élők és holtak kapcsolata a temetést követő kötelező gyász leteltével sem szakad meg, az elhunyt emlékét, — amely a sírra állított jelben testesül meg —, az utódok sírlátogatással és ápolással, többrétegű folklór jelenségből figyelmünket ezúttal a temetőkre és magukra a sírjelekre fordítjuk, annál is inkább, mert a gyakorló műemlékes szakember számára ezek megőrzése jelenthet feladatot. A néprajztudomány szórványos adatai szerint pogány eleink fás ligetekbe, földbe temetkeztek. Fa, ember és lélek mitologikus kapcsolatát számos példa igazolja. Rokonnépeinknél gyakran bábut, bálványt faragtak az elhunyt képmására, hogy ebben annak lelke testet ölthessen. E bálványokat a házban, vagy esetenként a sírokon állíthatták fel. A honfoglalás után, a kereszténység felvételével, a temetkezés helye törvényekkel szabályozottan is a templom és annak fallal körülvett területe volt. A XVI. századtól hazánkban is szaporodó református egyházközségek temetői általában elkülönültek. A templomok körüli temetők a népesség szaporodásával amúgy is beteltek, a XVIII. század végére pedig többnyire a települések külső övezetébe szorultak. Az élők és a holtak falujának ilyetén szétválását a terjedő felvilágosodás eszméi és a hivatalos közegészségügyi előírások egyaránt elősegítették. A XVIII. század végi térképeken nemcsak a különböző felekezetek, hanem esetenként az újonnan jött betelepülők temetői is elkülönülve jelennek meg. Ahol lehetséges volt, a temetőt a falunál magasabbra, domboldalra telepítették, mintegy állandó vizuális kapcsolatot létesítve élők és holtak között. Sík vidéken árok és növényzet (akác, orgona, licium) határolja el a temetőt. Magán a temetőn belül a sírhelyek elhelyezkedése a falusi társadalom rendjét tükrözi. Főhelyen: kápolnához, kálváriához vagy feszülethez közel, általában a temető közepe táján, a rangos, törzsökös családok tagjai nyugszanak. Az élő társadalom hierarchikus felépítése és a temetkezés rendje között egyes erdélyi falvakban ifjabb Kós Károly még közvetlen megfelelést tudott megállapítani. Ha ilyen összefüggést az általam bejárt temetőkben nem is találhattam, annyi bizonyos, hogy a falu közössége által deviánsnak ítéltek — idegenek, más vallásúak, öngyilkosok, cigányok - szinte mindenütt a temető peremére szorultak. A temető és a sírok tájolását döntően a helyi, domborzati adottságok határozzák meg. Mégis a várható statisztikai átlagnál gyakrabban találkozhatunk kelet-nyugati tájolással, ilyenkor a sírjel a sír nyugati végén, a halott fejénél áll, a felirat (és maga a halott is) keletre, a kelő nap felé néz. Ha nem is merészkedünk a napkultusz közvetlen továbbélését hirdetni, maga a tény elgondolkodtató. A temetőn belül, legalábbis amíg kellő terület állt rendelkezésre, nagycsaládok szerint temetkeztek. Közös sírban a közvetlen rokonok nyugszanak, a feleség mindig a férj balján, — óhatatlan gondolnunk kell a jobb-bal, nappal-éjszaka, nap-hold megfelelésre. Maguk a sírjelek első látásra szinte végtelennek tűnő változatosságukban nehéz feladat elé állítják a kutatót. Bármennyire kedvelt témája is volt néprajzosainknak, egyértelmű rendszerezésére mindeddig nem került — talán nem is kerülhetett sor. Csábító, de nehezen igazolható elképzelések, romantikus magyarázatok helyett az alábbiakban elsősorban Kunt Ernő vizsgálatára támaszkodhatunk. A sírjel, mint maga a név is mutatja, jelöli az elhunytat. Több, mint emlékmű, több mint a halottkultusz tárgya, olyan jel, mely a közösség minden tagja számára értelmezhető ismeretet információt közöl az elhunytról. A tradicionális társadalomban talán legfontosabb információ a felekezeti hovatartozás lévén, első pillantásra is könnyen megkülönböztethetők a katolikusok, a reformátusok és a más vallásúak sírjelei. A katolikusok és görög katolikusok