A népi építészet védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1985 Eger, 1985)

Kecskés Péter: A kutatás és a dokumentálás a népi műemlékek védelmének alapja

illetve cserélődésének mechanizmusát. A publikációs eredmények még csekélyek, de a múzeumépítő tevékenység hatványában a következő években mind az országos, mind a regionális gyűjtemények részéről jelentős előrelépés várható. 2. A XVIII-XIX. századi észak-magyarországi mezővárosi kultúra kutatása és múzeumi bemutatása A XIV—XIX. századi faluban volt jobbágy-paraszti kultúra és a szabad királyi városi nemesi, illetve polgári életmód és műveltség között — az elmúlt három évtized kutatásai alapján — már meghatározható az a ,Jxöztes", mindkét irányban közvetítő „mezővárosi kultúra", amely kistájanként is eltérő adottságok és népesség mellett sajátos gazdaságés társadalomtörténeti arculatot mutatott, következésképp egyéníthető, illetve csoportosítható települési, építkezési és berendezési rendet követett. A fenti időszakra vonatkozóan a magyar történet- és néprajztudomány közel ezer település Kárpát-medencebeli sorsát, többek között Jalu-város viszonyát kísérte figyelemmel. A főként helytörténeti érdekű eredmények azonban nem jutottak el a közép-európai összemérhető fogalomrendszerig, vagy a másik oldalról nem is foglalkoztak a „faluból nőtt újkori és valahogyan városnak keresztelt" településekkel, mint a nyugat-európai fejlődéssel összemérhetetlen tényezőkkel. A tudománytörténeti sommázás mellé fel kell sorakoztatni a köztörténeti tényeket is: a monarchiabeli viszonyokat figyelembe vevő állami közigazgatási szabályzókat (1876), a városhálózat beszűkülését (1920) és a szocialista gazdasági érdekeknek megfelelő várospolitikát (1951). A mezővárosok Alföldön megvalósult — viszonylag kutatottabb —, az állattartás és szántóföldi gazdálkodás extenzív módján fejlődött változatai (hajdúváros, tanyás város), továbbá a dunántúli kora-középkortól megmaradt főként céhes iparos városhálózat mellett kifejlődött a középhegységi területen a mezővárosok szőlőművelésen és borkereskedelmen alapuló láncolata. A városhálózatot a termékek cseréje, kereskedelme nyilvánvalóan egymásra utalta, a feudális kötöttségek meghatározták. E városalakulatok és bizonyos jogokra szövetkezett településegyüttesek (Submontanum), bár lélekszámban kicsik (3000—5000), a céhes iparos lakosság tekintetében (több mint 20%) nagy jelentőségűek voltak. A vásártartási jog birtokában, a szabadmentelűség biztosításában és a maradvány földek öröklésében és birtoklásában olyan jogokkal rendelkeztek, amelyek a feudalizmuskori társadalmi helyzettől (jobbágy, zsellér, polgár) függetlenül megadták az ottlakók oppidánus rangját. Ez olyan erkölcsi és anyagi biztonságot jelentett az oppidánusoknak, ami a környező jobbágy falvak lakosságától megkülönböztette, s még az 1876-os közigazgatási, e települések nagy részét faluvá visszaminősítő rendelkezés ellenére is a közelmúltig kifejezték a városlakók polgári tudatát és igényességét, valamint tárgyi felszereltségét. A XVIII. század elejétől a XIX. század közepéig tartó fellendülést a század végén több tényező megakasztotta. A boresztétikum megváltozása, vagyis a nehéz minőségi fehér bor váltása az olcsóbb, könnyebb és nagyobb mennyiségű fehér, illetve vörös borokra, a céhes kisipar intézményes válsága, az örökváltság terhei, s az ezek nyomában járó filoxéravész e városokat életképtelenné tette. A mezővárosi ranglétrán legalul a szőlőben dolgozó bérmunkás, a kapás állt. A következő fokozat a mezővárosi szőlőbirtokos, aki kisebb-nagyobb szőlőterületén az önellátás szintje fölé tudott emelkedni, s téli időszakban kisipari tevékenységet folytatott. A mezővárosi kereskedőréteg nem nagy számú csoportjában elég nagy a szórtság a külföldre is szállító bornagykereskedőtől a szatócsig. A külső nemesi szőlőbirtokosok (exraneusok) rétege zárja a mezővárosi társadalmi tagozódást, akik állandóan nem laktak a városban, de udvarházaikkal, pmcéikkel és dézsmaházaikkal nyomukat hagyták a településen. A fenti eltérő érdekű és tevékenységű csoportok a mezővároson belül az építmények alaprajzi osztásában és használatában, továbbá az építőanyagban és technikában nagymérvű hasonlóságot mutatnak. Ezek a hasonlóságok a XVIII. században általánossá váló kőépítkezési gyakorlatból, s az építmények változtatható alaprajzi kiosztásából adódtak. A XVIII. századi kőépítkezésű mezővárosi lakóépület egyik típusában a felső szinten szoba és konyha kapott helyet, alatta pedig pinceház és lyukpince van. A felső, lakószmt a középhegységi területeken gyakran változó tulajdonosok (kereskedő, iparos, szőlősgazda) igénye szerint később kamrákkal, raktárakkal és műhelyekkel gyarapodott, s a XIX. század közepére a szalagtelken soros beépítésű, hosszú házzá nőtt. Ennek az épülettípusnak egyik változatát nevezi a szakirodalom helytelenül „huszita ház"-nak. Arról van szó, hogy a domboldalba épített, pinceházas és még a XVII. századi erődítmény jellegű mélypincéket (a vájt lyukpincék várépítési tapasztalatait felhasználva) a történeti tudat archaizálta. A valóság az, hogy a szalagtelken elhelyezkedő, s az utcára nyíló nagy pinceház eredeti rendeltetésében kocsmaként, műhelyként és boltként is működhetett, attól függően, hogy a családi munkamegosztás az ipari vagy a mezőgazdasági ágazatot részesítette előnyben. A lakóházak másik típusa követte az észak-magyarországi falusi lakóépületek szoba + konyha + kamra fejlődését, s a kapások vagy a jobbágyok a telken vagy a városból kivezető út mentén építettek lyukpincéket. A mezővárosi épületek, még az 1970-es években megtalálható és dokumentálható objektumai utcasorokat alkottak (Mád,Tállya,Tokaj, Gyöngyös, Pásztó, Nagybörzsöny), amelyek a terepadottságokat is nagymértékben felhasználva, olyan építészeti és funkcionális elrendezést mutattak, ami közvetlenül rokonítható a soproni és budai városi építményekkel, s bár több évszázados fáziskéséssel valós városi tradíciókat őriztek, és olyan építészeti hagyományokat közvetítettek, amelyekhez eddig nyugat-európai párhuzamokat kellett keresni.