A népi építészet védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1985 Eger, 1985)

Kecskés Péter: A kutatás és a dokumentálás a népi műemlékek védelmének alapja

a körbe nyilvánvalóan elsősorban a falusi lakóházak nagy táji szempontból elkülönülő típusainak kiemelkedő egyedei, másodsorban a mezőgazdasági, kisipari, közösségi és szakrális építmények tartoznak, fő szempontként értékelve, hogy ezen objektumokat általában jobbágyok építették, parasztácsok, földtömő, nádazó, zsúpozó, tapasztó specialisták készítették, illetőleg használták. Következésképpen a népi építészet fogalomköre tágabb a népi műemlékeknél, jelentéstartományaik viszont társadalom és gazdaságtörténetileg meghatározottak. A XIII. század előtt, így a Kárpát-medencében népi építészetről írni meglehetős nehézségekbe ütközik, ugyanis a közép-európai feudalizmus időszaka a parasztinak vagy népinek nevezett kultúra társadalomtörténeti kritériuma. A XIII. század az állandó falutelepülések, a jobbágy telki földállományának és gazdálkodási rendszerének, társadalmi státuszának kialakulási korszaka. Innen datálódhat — nyilvánvalóan előző korszakok ismeretanyagát is hasznosítva — a középkori építészet részeként a népi építészet. Ennek a XIII—XIX. sz. közötti időszaknak emlékei közé soroljuk a falu mellett a tartozéktelepüléseket (a földművelő vagy állattartó tanyát, szőlőhegyi építményeket), és a mezővárosok objektumait is kialakulásuktól megszűntükig. Csak ebben a rétegzett településtörténeti hálózatban a mezővárosok (tanyás-, hajdú-, paraszt-, vásárváros stb.) változó rendszerében értelmezhető a falusi népi építészet, annak befogadó-akkumuláló és köz vetítő-orientáló szerepe. A mezővárosi iparos és kereskedő portája, a kisnemesi kúria éppúgy vizsgálatunk körébe tartozik, mint a tanácsház, beszálló fogadó, vámház, sóház és dézsmaház. Tehát az önellátó jobbágy-paraszt sajátlagosan előállított építményein túl a magyarországi társadalomfejlődés sajátos településtípusainak, a félparaszti életformát élő, árutermelő lakosságának építészetével is foglalkozniuk kell. Az utóbbi évtizedben ebben az irányban bővült a népi építészet fogalma, s kell kiterjednie a népi műemlékek fogalmának is. A „magas" és ,jiépi" építészet között így már nem tátong áthidalhatatlan szakadék. Valóban történeti magyarázatát tudjuk adni építés, használat, életmód, s a még védendő-megőrzendő népi műemlékek, „tájházak" körét is úgy tudjuk megvonni, hogy az építőkultúra és a társadalom együttesének lehető keresztmetszetét adjuk, illetve mentsük meg. A néprajzi muzeológia és műemlékvédelem vállaik ozásamak - akár külön-külön teszik azt, akár együttesen — történeti hitelét nem a be-, illetve visszaépített vagy be nem építhető építőanyag százaléka, továbbá az autentikus néprajzi tárgyak mennyisége adja meg, hanem a tegnap készített és holnap készülő komplex dokumentációk és az anyag, valamint technika szigorú azonossága elvén nyugvó építői és restaurátori kivitelezés teremtette vagy fogja megteremteni. Jelentős különbségek vannak a szabadtéri néprajzi múzeumokban megvalósuló látvány mögötti tudományos anyag minőségében. Ezek az eltérések és még részben pótolható hiányok a tudományos tervet hitelesítő néprajzi, építészeti, gazdaság- és technikatörténeti, valamint konzerválási-restaurálási dokumentációk műszaki pontosságában, történeti hitelességében, s mindezek egymásra épülésének rendszerében vannak. Ezt kérdés formájában úgy is elmondhatjuk, hogy az állandó kiállítás tudományos előmunkálatai, a múzeumépítés különböző munkafázisai: muzeológjai, építészeti és műemlékvédelmi vonatkozások hogyan, milyen színvonalon és mértékben realizálódnak a történeti rekonstrukció, a megőrzés érdekében? Ugyanis ismert okok miatt le kellett mondanunk a magyarországi gyakorlat szerint is - arról, hogy családi-gazdasági, kisipari és közösségi építmények építéskori állapotát és a berendezések teljességét meg tudjuk egészében jeleníteni. A reális és követendő gyakorlamak azt a göröngyös útját kell járnunk, amely szerint az építmények és berendezések együttesének teljes történeti feltárását tűzzük célul a múzeumi megvalósítás során, mérlegeljük az építés és átépítés korát, rögzítjük a hozzáépítés és visszabontás nyomát, megmentjük a megmaradt építőanyagokat, vizsgáljuk a fellelhető és egy-egy állapotra érvényes termelő-, fogyasztási és berendezési eszközállományt, végül meghatározzuk egyrészt az építmény, másrészt a berendezés társadalmi-gazdasági-időrendi szintjét. Megteremtjük, tehát a múzeumi bemutatás történeti értékű komplex tudományos bázisát. A munkafolyamat közben egyszeri és megismételhetetlen vizsgálatokat, feltárásokat - s ne szépítsük: ha nemes cél, a megismerés érdekében is, de anyagmegsemmisítést is — végzünk. Közben a hagyományozódás szinte utolsó képviselőitől a ma már történetivé vált életforma és mentalitás adalékait, tárgyait átvesszük, s igyekszünk megtudni a tárgyak készítésének és használatának törvényeit. Azonban a pusztuló építmények, a hiányos tárgy kollekciók, a bizonytalanná váló emlékezet szükségessé teszi az írásos, levéltári, történeti források igénybevételét. Az építmények és tárgyak összetartozásának elvét hangsúlyoztuk, de az építés kora, a berendezések jellege és a bemutatás módja a mai kutatási lehetőségek mellett a vázolt érvényességi körben hogyan jelenti, jelentheti az adott életforma történelmi hitelességű megjdézését, illetve megőrzését? Csakis tudomány- és intézményközi összefogással: a) középkori és „újkori" régészet, a településtörténet, valamint a gazdaságtörténet kapcsolatával; b) helytörténeti és levéltári kutatások, a műemlékvédelem és a népi építészeti kutatások fokozott együttműködésével; c) a néprajzi tárgy-, a művészet- és ipartörténet egymásrautaltságának felújításával. A szabadtéri néprajzi gyűjteményekben kialakult kutatási gyakorlat is nyújt fontos adalékokat a XVïîI-XLX. század ismeretéhez a mából visszafelé nyomozó építészet- és építéstörténeti tényeket a tárgyi felszereltség gyarapodásának,